Ábrahám Minna: Nem másokhoz mérem magam

– Hatalmasat szólt az a világbajnoki ezüst a négyszer kétszázas gyorsváltóval a budapesti rövid pályás vébén, de ha azt mondja, eljátszott a gondolattal, hogy odaérhetnek a dobogóra…
– Én nem, már ott voltunk a verseny helyszínén, amikor a társaim és az edzőink elkezdték mondogatni, az éremért is harcolhatunk, legalábbis a harmadik helyért versenyben lehetünk – válaszolta Ábrahám Minna.

– A másodikért csatáztak, konkrétan ön, és hiába valóság, valahogy még mindig álomszerű, ahogyan maga mögött tartotta az ausztrál klasszist, Lani Pallistert. Hogy csinálta?
– Tudtam, hogy Pallister nagyot fog menni, de igyekeztem a saját taktikám szerint úszni. Jobbról és balról üvöltött a közönség, a lányok a rajtkőnél kiabáltak, mindez méterről méterre erősödött, és ez akkora erőt adott nekem, hogy sikerült az ausztrál előtt célba érnem.

– Los Angelesben tanul, és amikor a tengerentúlon tanulókat kérdezem, milyen az amerikai életforma, rendre azt válaszolják, olyan, mint amit a filmekben lát az ember. Tényleg olyan?
– Igen. A Dél-kaliforniai Egyetemen közgazdaságtant tanulok, a suli mellett pedig leginkább az edzések töltik ki az életemet – az egyetemi csapatban különböző csoportok vannak, az egyikben a sprintúszásra figyelnek, a másikban a hosszabb távokra, a harmadikban állóképességi, a negyedikben gyorsasági feladatokat végeznek, mindig más-más csoportba vagyunk beosztva, így változatosak a mindennapok. Egyébként egy úgynevezett úszóházban lakom, több ilyen is van, ez kerékpárral öt percre van az egyetemtől – velünk szemben pedig egy „teniszház” van, ahol például egy magyar fiú is lakik.

– Ez a jelen, de mi lehet a jövő? Miről álmodik Ábrahám Minna?
– Már most azt mondhatom, hogy elértem mindent, amit szerettem volna, hiszen voltam olimpián, világbajnokságon és Európa-bajnokságon, nyertem ifjúsági Eb-t. Én valójában edzeni szeretek, bármilyen hihetetlen is: szeretem feszegetni a határaimat, és látni-érezni, mennyit tudok fejlődni hónapról hónapra.

– Vagyis sosem mondta ki, hogy márpedig én olimpiai bajnok akarok lenni?
– Persze, gyerekként gondol ilyenre az ember, én is néztem a tévében a riói olimpiát, láttam, ahogy Hosszú Katinka háromszor is nyer, ám az évek során annyiszor voltam lent és fent, hogy inkább nem másokhoz mérem magam, az számít, én hová tudok eljutni, s mennyire vagyok elégedett magammal.

– Akkor ehhez csatlakozva: szerette az idei Ábrahám Minnát, elégedett vele?
– Mindenképpen. Mindig van feljebb, nem is lennék jó sportoló, ha nem ezt mondanám. Viszont ha azt nézem, hogy, mondjuk, márciusban hogyan álltam oda a rajtkőhöz, s hogyan decemberben, egyértelmű a fejlődés. Tudom, hogy sokan sokat várnak tőlem, látják bennem a lehetőséget, ám mindez csak motivál – ha meg úgy érzem, visszafog az elvárás, félreteszem, nem figyelek a külső hangokra.

– Azt azért nehéz nem meghallani, hogy mennyi van még ebben a csodaváltóban.
– Ezt mi is tudjuk. A Duna Arénában azt is megmutattuk, hogy a kis Magyarország a nagy országokat is képes megelőzni. Fiatalok vagyunk, Pádár Nikivel és Molnár Dórival végigversenyeztük a korosztályos viadalokat, Ugrai Panna pedig jól beilleszkedett közénk, és még ő is csak húszéves. A parton is megértjük egymást, a vízben pedig mindenkiből extrát hoz ki az, hogy ilyen jóban vagyunk.

– Kerüli, hogy konkrétumokat mondjon a jövőjéről?
– Amerikában sokszor jönnek olimpikonok előadást tartani nekünk, a legfontosabb mondanivalóikat mindig leírom, sőt, ott vannak kint a falamon – én a nagy célokat lebontom kicsikre, minden egyes napra kitűzök valamit, s ha azt elérem, az előrébb visz. Ezekkel a kis lépésekkel juthatok egyre közelebb a nagy célokhoz.