Szabó Szebasztián: Jó hatással van rám a Duna Aréna

– Már egy hónap sincs a budapesti rövid pályás világbajnokság rajtjáig, s bár Szabó Szebasztián kétségkívül a magyarok közül rendszerint jól repeszt a huszonötös medencében, az olimpia nem úgy sikerült, ahogy eltervezte, ahogyan szerette volna. Hogy van a történtek után lelkileg?
– Lelkileg kiválóan – válaszolta mosolyogva Szabó Szebasztián. – Az az ember vagyok, akit az úszás csak aznap, a futam után foglalkoztat, mi és hogyan sikerült, ám másnap már másra figyelek. Nem csak úszó vagyok. Van párom, van családom, van egyéb elfoglaltságom. Azt vallom, van élet az úszáson kívül is. Valahogy kialakult bennem, hogy az úszás valójában a munkám, meg aztán láthatjuk, a legnagyobb úszók is mélypontra kerülnek.

– Önnek az előző időszak mélypont volt?
– Igen, a mögöttünk hagyott szezon az volt. Azt megelőzően jókat mentem, jól ment az ötven gyors, a 2022-es budapesti nagy medencés vébén 21.60-at úsztam, amivel még éremre is lett volna esélyem, ha megvan a formám Párizsban. De nemcsak az olimpia, az egész szezon rosszul sikerült, és ezt már az elején láttuk.

– Tudják, miért?
– Nem. Tényleg jónak tűnt minden. A budapesti világbajnokságot említettem az előbb, egy évvel később Fukuokában ugyan jött az a peches „baleset”, amikor a középdöntőben a víz alatti delfinezés közben szétcsúszott a kezem – viszont a sebességem ott is megvolt, akkor még nem látszott, hogy baj lesz, abban az évben többször úsztam olimpiai A-szint alatt, képes voltam a legjobbakkal felvenni a versenyt. Aztán elkezdődött az olimpiai év, én pedig egyetlen nagy versenyen sem úsztam jól. Egyedül a júniusi belgrádi Európa-bajnokságon mutattam valamivel jobb formát, de egyértelmű volt, hogy az nem az igazi Szabó Szebasztián.

– El kell felejteni az olimpiát, vagy…?
– Nincs vagy. El kell felejteni. Én már el is felejtettem. Új időszak kezdődött Párizs után, fel kell tudni dolgozni, hogy nem sikerült az olimpia.

– Meg sem fordult a fejében, hogy nem megy tovább az úton?
– Hogy abbahagyom? Nem, eszembe sem jutott. Én akkor akarok elköszönni, ha úgy érzem, elégedett vagyok az eredményeimmel. Beszélgettem más úszókkal, figyelek másokat, és látom, észlelem, mindenkinél jöhet holtpont, akár hosszabb időn keresztül. Nekem még sohasem volt ilyenben részem, minden szezonban minden távomon javítani tudtam, életemben először 2024-ben jött a lejtmenet. De nem lehet állandóan csak felfelé menni.

– A hazai világbajnokságon felfelé menetbe is kapcsolhat, merthogy, ahogy már beszéltünk róla, ön az egyik rövid pályás specialistánk. Ez nyomasztja vagy motiválja?
– Én leginkább azt szeretném bizonyítani, hogy még ott vagyok a legjobbak között. Nem élem meg teherként, hogy a rövid pálya egyik specialistájának tartanak, persze hogy annak tartanak, hiszen úsztam már világcsúcsot is a huszonötös medencében.

– Egy fokkal jobb lett volna, ha a hazai vébének még az ötven pillangó világrekordereként vág neki, nem? A svájci Noe Ponti néhány hete döntötte meg a brazil Nicholas Santosszal tartott 21.75-ös idejét.
– Rám inkább motiválóként hatott és hat a csúcsdöntés. Közhely, de igaz, a csúcsok arra vannak, hogy megdöntsék őket, átélte ezt ebben az évben már Hosszú Katinka is. Nincs ezzel gond. Többen úsztak huszonkét másodperc alatt az elmúlt években, de 21.75-re csak Santosszal voltunk képesek. Aztán jött Ponti, és 21.50-et úszott. Nem lehet más célom, mint hogy nekimenjek a rekordnak.

– Felhergelte Ponti rekordja?
– Tavaly az otopeni rövid pályás Eb-n Ponti nyert, én lettem a második. Noha az úszást tekintve gyorsabb voltam, pontosan tudom, miért veszítettem. Azon dolgozom, hogy képes legyek versenyezni vele a Duna Arénában. És persze nem csupán vele, hiszen többen is sokat fejlődtek. Nem csak egy esélyes van, ötvenen ez még inkább igaz.

– Kifejezetten érett a hozzáállása. A csúcsdöntéshez, az úszáshoz, mindenhez.
– Mindig is ilyen voltam.

– Ez rendben is van, de legbelül nem bántja, bosszantja, hogy még nem dobott igazán nagyot? Hogy még nem jött ki az, ami önben benne van?
– Lehet, hogy sohasem fog kijönni. De rendben van ez így: dolgozom, csinálom, megyek előre a jó eredményekért, ám ha nem sikerül elérni, akkor nem sikerül elérni.

– Ezt komolyan mondja?
– Igen. Nem dől össze a világ, ha sohasem nyerek. A világ leggyorsabb úszóival versenyzek, és már letettem az asztalra „valamit”, legalábbis szerintem. Nyilván nem olimpiai aranyat, az valószínűleg már nem is lesz meg, de nincs ezzel gond. Azért úszom, mert szeretek versenyezni, szeretek együtt lenni a világ legjobbjaival. Persze én is a legjobb akarok lenni, mindenki az akar lenni, de nem nyerhet mindenki. Keveseknek adatik meg, hogy nyernek. A világbajnoki negyedik helyem azt mutatja, bennem van a lehetőség, hogy további érmeket szerezzek, de ha nem így lesz, nem így lesz.

– Az olimpia után nem sokkal rendezik a budapesti világbajnokságot, csúcsformába kerülhet addigra?
– Elsőre azt mondanám, hogy nem, de tavaly is ugyanekkor kezdtem el az edzéseket, és az akkor még világcsúcsnak számító időmtől csak tizenegy századdal maradtam el. Rámegyek az ötven méterre, mert azt ki kell mondani, hogy százon nincs keresnivalóm. Edzésnek, felkészülésnek jó ezen a távon elindulni a hazai és a nemzetközi versenyeken, de az ötven az én terepem – és a pillangó a fontosabb, azon ott több az esélyem. Azért persze az ötven gyorsra is készülök.

– Szeret a Duna Arénában verse­nyezni?
– Mindig azt mondom, versenyezni csak hideg fejjel lehet, de itthon ezt sokkal nehezebb betartani. Rám jó hatással van a Duna Aréna – a nézők mindig kihoznak belőlem valami pluszt, az ott rendezett világbajnokságokon és Európa-bajnokságokon még nem csalódtam magamban.