„Ami ezután jön, már csak ajándék” – Olasz Anna sportolóként sokkal többet ért el, mint amit eltervezett

– Idézek korábbról: néha megkérdezem magamtól, mit keresek én még itt. Ezt többször megfogalmazta már, s lám, még mindig benne van a sportágban.
– Még igen.

– De miért kérdezgeti saját magától újra és újra?
– Valóban van, hogy foglalkoztat, leginkább talán azért, mert én úgy kezdtem el ezt az egészet, hogy nem olyan céljaim voltak, mint hogy például még harmincévesen is úszni fogok. De még az sem, hogy huszonöt évesen... Egyszerűen szerettem úszni, de nem feltétlenül gondolkoztam olimpiában. Amikor elkezdtem úszni, nem volt benne a paklikban, hogy versenysportoló leszek, csak szerettem lejárni az uszodába, szerettem a társaságot, a hangulatot. És benne ragadtam a sportágban. Persze, ahogy jöttek az eredmények, ahogy egyre komolyabban vettem az úszást, a céljaim is fontosabbá váltak, de ettől függetlenül sohasem tekintettem erre úgy, hogy nekem ez a munkám – nekem az úszás a mai napig az a sportág, amelyet űzök. Ugyanakkor az is igaz, hogy amikor téthelyzet van, ha nem is élet-halál harcként élem meg a versenyt, mégiscsak közelít ehhez az állapothoz az egész. Vagyis tökéletesen tisztában vagyok vele, miért is dolgozom ennyit. Mégis felteszem időről időre a kérdést, miért is csinálom ezt.

– Egyébként hogyan keveredett az uszodába?
– Apukám testnevelő tanár, és az egész családunk sportos, én pedig olyan óvodába jártam, amelyből úszni vitték a gyerekeket – egy ilyen óvoda volt akkortájt Szegeden, nyilván nem véletlen, hogy oda írattak be a szüleim. Megtanultam úszni, amikor pedig elkezdtem az általános iskolát, apukám levitt a Szegedi Úszó Egyletbe, mondván, amíg nem találom ki, melyik sportágat szeretném űzni, addig ússzak, hiszen az minden sport alapja. Ott ragadtam. Leginkább azért, mert annyira jó volt a társaság. Heten-nyolcan voltunk kilencvenhármas születésűek, és az egész nyarat együtt töltöttük: reggel elmentünk edzésre, aztán ott maradtunk a strandon egész nap, vagy ha nem, mindig valakihez mentünk – beosztottuk, mikor kihez, vagyis tulajdonképpen magunknak megcsináltuk a nyári táborunkat. Előfordult, hogy a szüleim egy hétig csak esténként láttak, amikor hazamentem aludni. Jó csapat volt, a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Szerintem én részben ezért maradtam benne az úszásban. Mert volt másik oka is: állítom, ha nem azok lennénk az edzőim, akik, már nem úsznék.

NEM SZOBANÖVÉNY: BÁTRAN VÉLEMÉNYT MOND

– Jelenleg Táczi Zsolttal és Farkas Tamással is készül, de Gellért Gáborral dolgozik másfél évtizede együtt. Mindketten erős egyéniségek – hosszú folyamat volt az egymáshoz csiszolódás?
– Az első év nagyon sok sírással és veszekedéssel telt... Gege is „elsőáldozó” volt, előttünk kisebb csoportokat edzett, úgyhogy benne is volt rengeteg kérdőjel arról, hogyan is kellene ezt jól csinálni, s mivel akkortájt még több munkahelyen is dolgozott, jóval feszültebb volt a mindennapokban. Ehhez jött, hogy tizenhat-tizenhét évesen az ember gyakran úgy hiszi, mindent jobban tud a másiknál. Fiatalabbak voltunk mindketten, sokkal több vitába mentünk bele, mint kellett volna.

– Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy tiniként ki merte nyitni a száját, ha valami nem tetszett önnek?
– Igen. De nem voltam én rossz tini. A szüleim mindig azt mondják, hatalmas szerencséjük volt velem, hiszen jó voltam kisgyereknek és jó voltam tininek is. Ajánlom, hogy ez a karma ne tűnjön el, s mivel ilyen jó voltam, az én gyerekem is legyen ilyen... De a véleményemet bátran el mertem mondani – még ha nem is olyan gyakran és úgy, mint mostanság.

– Ez a megjegyzése mit takar?
– Harmincévesen az embernek már határozott véleménye van a világ dolgairól, most már vagyok olyan érett személyiség, vagyok annyira intelligens és van annyi önbizalmam, hogy mindig el merem és tudom mondani a véleményemet. De nem úgy kell ezt elképzelni, hogy én egy hárpia lennék, s mindig mindent jobban tudok mindenkinél. Inkább azt mondanám, hogy amiben biztosnak érzem magam, annak szeretek is hangot adni – nem vagyok szobanövény, amelyet a sarokba lehet állítani, ennél szemléletesebben nem tudom leírni, milyen a személyiségem. Közben viszont rugalmas is vagyok, és jól tudok alkalmazkodni, de ez talán nem is csoda, hiszen öt évet éltem a világ másik felén, és ott legalább tíz országból jöttek a csapattársaim.

– Az évek múlásával nyilván annyira meg is ismerték egymást Gellért Gáborral, hogy már egy pillantásból tudják, mit gondol a másik, ezért is csendesebb már talán a kapcsolatuk.
– Ez is igaz, valóban elég egy pillantás, s tudjuk, hogyan kelt fel a másik. Emellett az is számít, hogy láttam, milyen volt, amikor elkezdte az edzősködést, és most milyen. Amikor a csapattársaim panaszkodnak edzésen, gyakran felötlik bennem, milyen jó dolguk van.

– Merthogy?
– Egy hónapban legfeljebb egyszer teremti le őket. Mondjuk, lehet, hogy azért is van így, mert én hamarabb rászólok a társaimra, hogy ne csalják el a feladatokat, figyeljenek jobban oda az úszásra, vagyis Gegének már nem marad feladata e téren. A viszonyunk valóban sokat formálódott: azt nem mondom, hogy ebben a tizenöt évben folyamatosan szivárványok és rózsaszín felhők lengtek minket körül, mert ez nem lenne igaz, az viszont tény, hogy mindketten tisztában vagyunk azzal, amit elértünk, az legalább akkora mértékben köszönhető a másiknak, mint magunknak. Ez egy mindkét irányból és irányban kifizetődő kapcsolat, amelyben sok sírás, lemondás, veszekedés, rengeteg energia, türelem volt és van.

– Emellett azért ott a szeretet is. Elárulom, kívülről hihetetlenül mókás hallgatni egy-egy párbeszédüket.
– Ó, képzelem... Szerencsére Gege is humoros ember, veszi a poént, mert én elég szarkasztikus személyiség vagyok. Érzem, kinél meddig mehetek el – így nála is tudom, mi az, ami még belefér. És azt is, mikor nem szabad viccelődni.

NÉHA UGYAN „MOROG”, DE SOHASEM AD FEL SEMMIT

– Monoton, kemény sportágat űz elég régóta. Hogyan csinálja, hogy mindig mosolyog? Ne mondja, hogy soha sincs elege, hogy néha nem érzi úgy, hagyja békén mindenki.
– Ebből a szempontból könnyű ember vagyok, legalábbis ezt hallom vissza. Persze, nekem is vannak rossz napjaim, például péntek, még inkább szombat reggelente nagyon nem irigylem az edzőimet... De tényleg sokat segít, hogy ők állnak a parton, hiszen ismernek már annyira és szeretjük egymást annyira, hogy elfogadják, ha néha rossz passzban vagyok. Mert tudják azt is, hogy ilyen legfeljebb hetente egyszer fordul elő.

– Ilyenkor néha fel is adja?
– Ó, nem, soha! Van, hogy meg kell győzni, hogy ezt és ezt a feladatot még csináljam meg. Lehet, hogy panaszkodom közben, de megcsinálom. Sőt, tudják rólam, hogy nekem egyszerűen el kell ilyenkor mondanom, mennyire fáradt vagyok, mennyire fáj mindenem – nem mindig van így, csak ha tényleg nagyon fáradt vagyok. Elmondom, és utána leúszom, amit kell. Fáradtság tehát van, de olyan, hogy rossz a hangulatom, ritkán. Nagyon kevésszer van olyan, hogy fúriaként megyek le az uszodába. Ezzel a saját életemet is megkönnyítem: vidám személyiség vagyok, ha rossz napom van, akkor is mosolygok. Inkább, mint hogy sírjak... Tudom persze, hogy sok mindent elfedek a mosolygással, s ez nem mindig jó. Mármint nekem, mert a környezetemnek sokkal jobb.

– Négy és fél évig élt Amerikában, az Arizona Egyetemen tanult. Oda már ezzel a pozitív életszemlélettel utazott, vagy ott tanulta meg?
– Alapvetően ilyen voltam mindig is, vagyis nem ért sokként, hogy ott a legtöbb ember ilyen, ám az is biztos, hogy a kinn töltött évek sokat tettek hozzám. Akárcsak az amerikai edzőm, mert ő ezt még sulykolta is belénk. Megtanította, hogy nem adunk fel semmit – ezt sokszor mondogatom is magamnak egy hosszabb, nehezebb edzés során, mert ő hangoztatta mindig, hogy sokszor arra koncentrálunk, mi vár még ránk, holott már úgy érezzük, a világunkat sem tudjuk. Ő arra tanított, hogy csak az adott feladatra szabad figyelni, mert a testünk jóval tovább bírja, mint gondolnánk. Fejben hamarabb feladja az ember, egyértelmű, hogy mentálisan sokkal nehezebb csinálni ezt az egészet. És én is sokszor rájövök, hogy valójában csak elhitetem magammal, hogy fáradt vagyok, hogy már nem bírom tovább, de nem így van, hiszen még nem estem össze, és képes vagyok tovább csinálni az edzést.

– Az Arizona Egyetem egy időben nagyon híres volt – a bulikról.
– Ha valakinek mesélek arról, hogy ott tanultam, rendszerint meg is jegyzi, hogy ó, akkor te sokat buliztál. Az tény, hogy sok ilyen alkalom volt, de én, főleg az első két évben, nagyon keveset szórakoztam. Ismerkedtem a környezettel: ugyanolyan edzéseim voltak, mint itthon, ugyanannyi is, emellett minden hétvégén versenyeztünk vagy utaztunk, és közben még az egyetemen is teljesíteni kellett – le voltunk rendesen terhelve. De persze az is igaz, hogy azért megtaláltuk a szórakozás módját. Nagyon-nagyon jó közösségbe kerültem: az első naptól úgy éreztem, van ötven új barátom. Az első évben kollégiumban laktam, aztán pedig egy olyan helyen, ahol félkör alakban volt vagy tíz ház, s abból hétben a csapattársaim laktak. Mintha négy éven keresztül osztálykiránduláson lettünk volna – Arizonában meg egész évben nyár van, és a jó idő csak dobott az egészen. Nagyon szerettem.

– Kicsit megszakadt a szíve, amikor haza kellett jönnie?
– Igen. Én nem akartam hazajönni... Sohasem fogom elfelejteni azt az időszakot. Amerikában nehéz kint maradni, én viszont az egyetem után még maradni akartam – erre volt lehetőségem, mert meg lehetett hosszabbítani a vízumot egy évvel, ehhez az kellett, hogy az ember teljes állásban dolgozzon. De nem tudtam, megkapom-e a hosszabbítást. S amikor azt mondták a hivatalban, nem biztos, hogy időben bírálják el a kérelmemet, összedőlt a világ. Bőgve mentem az edzésre, úgy éreztem, itt a világvége, ennél nagyobb szörnyűség nem történhet velem. Végül még egy fél évet maradhattam, aztán a sors úgy hozta, hogy az úszás „győzött”. Az idő és az eredmények azt igazolják, hogy jó döntés volt hazatérni. Különösen a tokiói olimpián teljesedett ki ez, akkor úgy éreztem, mégsem volt olyan nagy hülyeség benne maradni az úszásban.

– Akkor ússzunk még egy kicsit, merthogy közeleg Párizs, és Olasz Annának még nincs kvótája. Nagyon fontos az újabb olimpia?
– Ha megkérdezik, meddig úszom még, mindig azt felelem, Párizsig biztos. Viszont Rio után is azt mondtam, hogy abbahagyom, és ugyanez történt Tokió után is. Ha valamire megtanított a koronavírus-járvány, az az, hogy sohasem tudhatod, mi történik a jövőben. Igen, most van egy tervem, de van mögötte B-, C- és D-verzió is. Mindig is lényeges volt, hogy legyen több tervem, és valóban, most az a legfontosabb, hogy kijussak az olimpiára. De nem görcsölök rá. Amikor padlón voltam, nem ment az úszás, és nem értettem, hogy az egyik évben hogyan úszhat valaki egyéni rekordokat, a másikban meg miért kell minden egyes méterért megküzdenie, azt mondta nekem valaki, hogy én már így is sokkal több mindent elértem sportolóként, mint amit valaha is terveztem, ami ezután jön, már csak ajándék. És ez tényleg így van.

CSAK AZZAL FOGLALKOZIK, AMIT KONTROLLÁLNI TUD

– Ám az eredményközpontú emberek, a károgók erre azt mondják, előre magyarázkodik.
– Az évek során megtanultam, hogy csak magammal foglalkozzak, s ne nagyon érdekeljen mások véleménye. Amikor egy ember azt mondta nekem a világbajnoki nyolcadik helyem után, amelynek én nagyon örültem, hogy ha valaki örül egy vb-nyolcadik helynek, akkor abban nincs is több, eldöntöttem, nem olvasok több kommentet, nem figyelek mások megjegyzésére. Lehet, hogy kívülről ez magyarázkodásnak tűnik, mondván, a sportoló minden reggel ötkor szaggassa csak szét a vizet, nem tudok ezzel mit kezdeni. Amerikában azt is megtanultam, csak azzal szabad foglalkoznom, amit én tudok kontrollálni. Ezeket a megnyilvánulásokat nem tudom, s ha nem tudom, akkor nem is érdekel.

– Az sem érdekli, hogy jönnek fel a fiatalok?
– Egyáltalán nem zavar. Minden bizonnyal azért állok ehhez is ilyen nyugodtan, mert tényleg úgy gondolom, hogy nekem már minden csak ajándék. Egyébként jó látni bennük azt a vágyat és azt a tüzet, ami ennyi idősen bennem is megvolt. Nem azt mondom, hogy ma már nincs bennem, mert ott van, csak átalakult valamelyest. Ennyi úszással, ennyi tapasztalattal és eredménnyel a háta mögött az ember azért már másként áll hozzá. De tényleg jó látni őket, s hogy vannak – elmondtam már sokszor, nekem az eredmények mellett legalább olyan fontos, hogy minimum egy olyan nyílt vízi úszó legyen, aki miattam, az eredményeim láttán választotta ezt a sportágat, akit motivált, amit és ahogy én csináltam. Szerencsére tudok ilyen sportolóról, a fiatalok pedig tudják, hogy hozzám bármikor fordulhatnak, szívesen segítek nekik bármiben. Kiemelten fontos nekem, hogy segítsem az utánpótlást, hiszen tudom, az én karrieremnek záros határidőn belül vége lesz.

– Az évek múlását amúgy nehezen viseli? Mármint nem úszóként, hanem nőként.
– Nem. Féltem a harminctól, aztán ahogy közeledett, egyre inkább megbarátkoztam vele. És annyian mondogatták, hogy az élet harminc után kezdődik. Mit mondjak, eddig jó – igaz, csak egy hónapja lettem harminc.

– Önre még inkább igaz lehet, hogy csak harminc után kezdődik az élet, hiszen...
...hiszen kinyílik a világ. Mert az úszásban nemcsak az a nehéz, hogy sok-sok kilométert kell leúszni az edzéseken, hogy minden nap kétszer teljesíteni kell, hanem a rengeteg lemondás is. Félre ne értsen bárki, én annyi mindent kaptam az úszástól, nem is adnám semmiért, de akkor is sok lemondással jár. Az életem szombat délben kezdődik és vasárnap este nyolcig tart: hétfő reggel négy óra ötventől szombat délig folyamatos a munka, hiszen ha kilépek az uszodából, nem csinálhatom azt, amit akarok. Mert ha nem nyújtok, nem vezetek le, ha nem megyek masszőrhöz, ha nem pihenek a két edzés között, másnap nem tudok teljesíteni.

– Ha befejezi az úszást, nem szakad el a sportágtól?
– Amerikában közgazdaságtant tanultam, aztán Debrecenben elvégeztem a sportközgazdász mesterképzést, vagyis szeretnék a sportban maradni. De edző nem lennék, nem bírnám, nem vagyok elég türelmes. Ahhoz szoktam hozzá, hogy minden, amit elérek, leginkább rajtam múlik, nem bírnám elviselni, hogy edzőként nem így lenne. Érdekel a sportdiplomácia, szívesen dolgoznék a sportban a háttérben, akár a Magyar Úszószövetségben, akár a Magyar Olimpiai Bizottságban, de el tudom magam képzelni a Nemzetközi Úszószövetségben is. Szerintem a kvalitásom megvan hozzá, a tapasztalatom, az egyetemi végzettségem és a megfelelő kapcsolatrendszerem is, úgyhogy szerintem alkalmas lennék ilyen munkára.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. október 21-i lapszámában jelent meg.)