Népsport: 1931-ben Halassy Olivéré lett a Nemzeti Sport Nagydíja

Hamar becsülete, tisztelete lett az először 1928-ban kiírt Nemzeti Sport Nagydíjának, amelyet visszatérően karácsonykor ítélt oda a rangos zsűri. Első alkalommal (1927) a későbbi (1931) vallás- és közoktatási miniszter, akkor országgyűlési képviselő, Karafiáth Jenő lett a kiválasztott a testnevelési törvényért (1921. LIII. tv.). A méltatás szerint „a törvény eszméje, terve, megalkotása és keresztülvitele jelentette a legnagyobb eseményt a háború utáni magyar sport történetében”, általa „a sport polgárjogot nyert”.

Egy esztendővel később (1928) az volt a bizottság álláspontja, hogy „az olimpiád évében olimpiai sikert kell méltatni a díj odaítélésével”, így lett első az Amszterdamban 100 méteres gyorsúszásban ezüstérmes Bárány István. Az amerikai Johnny Weissmuller (58.6) mögött lett második, de ő volt az első európai, aki percen belül úszta le a távot (59.8), ami „az első lépés 1912 óta Amerika úszóhegemóniájának megdöntésére”.

A következő díjazott (1929) Komjádi Béla volt. Joggal, hiszen „világhegemóniát szerzett a magyar vízipólósportnak”, nem utolsósorban azzal, hogy az Európa legjobbjait felvonultató Klebelsberg-kupán győztes csapata 7:1-re győzte le az olimpiai bajnok németeket. Emellett „nevelésével hatalmas generációt biztosított, páratlan előrelendülésnek volt mozgató indítója”, miközben „a külföld figyelmét felkeltette hazánk iránt”.

Visszatérően sportminiszternek nevezte a Nemzeti Sport a vallás- és közoktatási tárca élén álló Klebelsberg Kunót, aki nem véletlenül kapta a Nemzeti Sport nagydíját 1930-ban. „Az első kormányférfi, aki felismerte a sport nemzetnevelő jelentőségét, alatta vált a sport a kultúrpolitika szerves részévé s neki köszönhetjük az esztendő legnevezetesebb tettét: a fedett uszoda felépítését” – így az indoklás.

Őket követte a sorban 1931-ben Halassy, mert „vitán felül van, hogy a magyar sportnak ebben az évben a legnagyobb szolgálatot Halassy Olivérnek 1500 méteren megszerzett Európa-bajnoksága tette, mert annak híre tüneményes voltával az egész világot bejárta és becsületet szerzett a magyar sportnak”.

Nem akárkik szavaztak. Vadas Gyula dr. a Nemzeti Sport főszerkesztőjének elnöklete alatt Czuli Nándor (Pesti Hírlap), a Magyar Sportújságírók Egyesületének társelnöke, Herendi Artúr (Újság), a Magyar Sportújságírók Egyesületének díszelnöke, Pataki Károly (Új Nemzedék), az egyesület pénztárosa és Steinberg Sydney, az egyesület ellenőre vett részt „a díj odaítélésének komoly munkájában”. A bizottságban a Nemzeti Sport szerkesztőségét Hoppe László helyettes szerkesztő képviselte.

Halassy a párizsi Európa-bajnokságon valóban páratlant produkált – az 1500 méteres gyorsúszásban és a vízipólócsapattal egyaránt aranyérmes lett. Komjádi Béla csapatának kulcsembere volt, az utolsó, Belgium elleni meccsen (9:2) egy góllal és három gólpasszal járult hozzá a sikerhez. „Nem tagadom, folyton a holnapi 1500-as járt az eszemben és 1500-ra való tréningnek vettem a mai mérkőzést” – mondta a lefújás után. Tegyük hozzá, hogy joggal beszélt így, hiszen az erejével nem volt gond. Legyen elég annyi, hogy 36 úszó magyar bajnoki címe közül 11-et egyéni folyamúszásban nyert, a Szúnyog-sziget (ma: Népsziget) és a műegyetem közötti táv 9 kilométer volt.

A másnapi finálé aztán fantasztikus versenyt hozott. Zivatar és jégeső nehezítette a küzdelmet, amelyben Halassy (20:49) kétszáz méteres finisben győzte le Giuseppe Perentint (20:50.6), a Nemzeti Sport szerint olasz „imolai parasztfiú, az őserő kérlelhetetlenségével” küzd, soha nem adja fel.

Halassy sem tört meg soha, pedig hendikeppel indult. Kilencéves korában – ahogy máskor is – fel akart ugrani a villamosra, de elvétette a mozdulatot, bal lába a kerekek alá került, amputálni kellett.

Ami a párizsi 1500-as versenyt illeti, Halassy ment, mint a torpedó. „A magyar úszó élete egyik legszebb versenyét ússza” – így a tudósító, arra utalva, hogy a cél felé haladva 500 (6:58) és 800 méteren (11:01.5) megjavította az országos csúcsot. Aztán 1200 méternél átvette a vezetést, s a cél előtt 100 méterrel már csak Perentin az ellenfele.

„A tribün egyetlen vonagló üvöltés, taps, tombolás. Még mindig kétes a győztes. A magyar kolónia agóniában, minden ízében remegve kiáltozza:

– Oliii! Oliii!

A hang azonban beleolvad az egyetemes, nyolcezer főnyi kórus üvöltésébe. Utolsó hossz, Halassy befordul végre az Európa-bajnoki címet jelentő egyenesbe elsőnek! Már csak méterek, már csak öt méter, Halasy most már győz, félhossznál több van köztük.

Aztán egy fáradt, de diadalmas kézmozdulat, Halassy keze a falat érinti. Győzelem! Hurrá!”

Rögtön fotográfusok veszik célba, de ő csak ül, szótlanul, sápadtan, nehezen zihálva, lélegezve a medence szélén. Nem tud szólni. Pólós társa, Németh Jamesz odaugrik hozzá, ölbe kapja és viszi az öltözőbe.

A közönség Halasyt követeli, ünnepelni akarja, de várnia kell rá, amíg kifújja magát. A svéd–német pólómeccs szünetében jön csak elő, látszik rajta, hogy nagyon fáradt. A nép tombol, a magyar mosolyogni próbál, a tudósító pedig biztos abban, hogy „Halasy is boldog ember lehet ennek az ünneplésnek az emlékével egész életére”. Kérdezgetik a versenyről, ám szűkszavúan felel: „1200 méterig nem gondoltam arra, hogy negyediknél jobb lehetek. Akkor aztán belefeküdtem egy kicsit.” Aztán elárulja, hogy előző este sokat tácolt (!), ami felfrissítette kicsit a pólómeccs után. Furcsa felkészülés, de más idők jártak. Jellemző, hogy amíg Halassy az öltözőben pihegett, a legnagyobb esélyesnek tartott francia Jean Taris már a büfében pezsgőzött a barátaival.

A párizsi verseny egyébként a magyar úszók nagy sikerét hozta, hiszen Halassy mellett Bárány két aranyérmet nyert (100 és 400 m gyors), győzött a 4×200 méteres gyorsváltó (Wanié András, Szabados László, Székely András, Bárány István) is, két-két ezüst- és bronzérem mellett. Ezek után aligha meglepő, hogy az élen végeztünk a pontversenyben, miénk lett az Európa-serleg, 11.5 ponttal előztük meg Németországot.

A párizsi diadal után hónapokig írtak Halasyról. Kiderült, hogy érettségi után beiratkozott az egyetemre, számtiszt lett Újpest városánál, keres havonta 250 pengőt és decemberben leteszi az államszámviteli vizsgát. Nem éppen bőbeszédű ember, ahogy az édesanyja mondja: „Nem mesél ö sohasem. Ha este, verseny után hazajön, mindig egyéb, kisebb dolgokról van szó, nem a versenyről. Reggel aztán mikor megjön az újság, a Nemzeti Sport, akkor futja át a lapot Oli, és aztán a kezembe adja. De nem szól. Elmegy, be a hivatalba és akkor én már tudom, hogy ismét van valami olvasnivaló róla.”

Népszerű lett, felismerték az utcán. Sőt. Az októberi magyar–osztrák futballmeccs (2:2) előtt „a kistribün előtti salakon nagy tumultus támadt. Óriási hangzsivaj, a rendőri készültség pillanatok alatt ott terem, de aztán el is vonul. Nem történt rendzavarás, pusztán a korzó sorában helyet foglaló Halassy Olivér tiszteletére futott össze az a pár száz ember, és dördült meg mögötte a tribün népe.”

Ami a későbbieket illeti, megnősült, két gyereke született, Újpesten, a Corvin utcában lakott a család. Tíz esztendővel a nagydíj átvétele után ízületi gyulladása lett, ki kellett venni a manduláját. „Harminckilenc fokos lázban operáltak meg. Általános vérmérgezést kaptam, ami a szívemet teljesen lerontotta. Két hónap telt bele, míg a szívbelhártya- és szívizomgyulladásomból felgyógyultam. (...) Az utolsó kenetet is feladták már rám” – mesélte.

Fiatalon hunyt el 1946 szeptemberében, máig tisztázatlan körülmények között. Az MTK klubüléséről tartott haza Újpestre amikor egy másik jármű eléjük gördült, fegyverrel kiszállásra kényszerítették őt és a gépkocsivezetőt. Dulakodni kezdtek, ekkor érték őket a halálos lövések. Négy banditáról, rosszul öltözött rablóról írtak, azóta felvetődött, hogy szovjet katonák voltak az elkövetők.

Harminchét esztendős volt.