Úszás: megvan az A-szint – Gyurta Gergelyben átszakadt a gát

– Ugye, készült rá?
– Tavaly szeptember óta ismét Franciaországban készülök, az első évben azért dolgoztam, hogy utolérjem magam, pedig itthon sem végeztem kis munkát. A márciusi országos bajnokságon nem úsztam olyan rossz időket, de kifejezetten jókat sem – olyanokat biztosan nem, amilyenekre számítottam, ráadásul Bernek Péter négyszáz vegyesen egy századdal jobbat ment, mint az egyéni csúcsom. Déja vu érzésem volt: lehet, hogy ugyanúgy az utolsó pillanatig küzdenem kell az olimpiai kvótáért, mint London előtt?

– Szinte biztosan nem, hiszen a hétvégén a dohai világkupaversenyen megúszta az A-szintet ezerötszáz gyorson.
– Az országos bajnokság után leültem francia edzőmmel, Philippe Lucával, és elmondtam neki, hogy négyszáz vegyesen biztosan nem lesz egyszerű kvótát szerezni, hiszen ebben a számban több magyar is pályázik az olimpiai indulás jogára. Persze, ezerötszázon sem könnyű tizenöt percen belül úszni, de a beszélgetésünk során abban maradtunk Philippe-pel, hogy decemberig ezen a távon teljesítenem kellene az A-szintet. Sikerült. Nagy kő esett le a szívemről, hiszen ezzel nagy valószínűséggel kvótát szereztem az olimpiára – innentől elkezdhetünk készülni a négyszáz vegyesre. A négyszáz és a nyolcszáz gyorsot, illetve a négyszáz vegyest tűztük ki célként az olimpiára, mind a három távon meg fogom próbálni megszerezni az indulási jogot.

– Jelenleg az öné a legjobb idő ezerötszáz gyorson, kevés az esélye, hogy ketten is megelőzik.
– Igen, én is így gondolom, de amíg a kapitány csapatot nem hirdet, nincs vége a versengésnek. Ugyanakkor nekem az, hogy tizenöt percen belül úsztam le a távot, akkora erőt adott, hogy biztos vagyok benne, ennél még sokkal jobb időre is képes vagyok. Szeptember elején kezdtük a felkészülést, az októberi budapesti világkupaversenyen 15:11-et úsztam, majd jött Doha és a tizenöt percen belüli eredmény. Három éve nem úsztam ilyen jó időt.

– Hogyan volt képes talpra állni a júliusi világbajnokság után? Ha Kvangdzsuban nem jön az asztmás roham huszonöt kilométeren, most minden bizonnyal világbajnok lenne.
– A legőszintébben mondom: életem legjobb versenye volt a kvangdzsui. Két és fél kilométerrel a vége előtt még ott voltam az élen – a vébé valamiféle gátat is áttört bennem, azóta érzem, hogy bármire képes vagyok. A roham alatt lila lett a szám, nem kaptam levegőt, de azt mondtam, ezt végigcsinálom, ha törik, ha szakad. Itt, Montpellier-ben mindenki azt mondja, világbajnok vagyok, beleértve az edzőmet is, pedig ő azért elég sok bajnokkal dolgozott már pályafutása során.

– Mindig is a sokat dolgozó úszók egyike volt, viszont a világversenyek után többször is kesergett, mert nem jött ki az eredmény. Mit tesz azért, hogy ez ne ismétlődjék meg Tokióban?
– Amióta ismét kint vagyok Franciaországban, sok mindent másként látok. Már tudom, az, hogy otthon egyedül készültem, nem tett jót. Jó időket úsztam az edzéseken, folyamatosan képes voltam javulni, persze, hogy rendre azt éreztem: ide nekem az oroszlánt is! Már tudom, hogy csapatban kell dolgozni. A versenyeken mindig sokkhatásként ért, hogy valaki ott van mellettem, ha meg le is hagyott, vége volt a világnak. Persze, erre lehet és kell is mentálisan készülni, de a legjobb, ha gyakorolod ezt a szituációt. Már hozzászoktam az edzéseken, hogy elmennek mellettem.

– Hozzászokott?
– Jó, ehhez nem lehet igazán hozzászokni, ezt minden sportoló utálja. De legalább az érzést, a helyzetet már ismerem.

– Úgy tűnik, megtalálta a helyét Montpellier-ben.
– Korábban Narbonne-ban voltam, azt nem kívánom senkinek, nem is tudom, hogy voltam képes végigcsinálni. De Montpellier-ben hihetetlenül jól érzem magam, imádok itt lenni. Annak ellenére, hogy nagyon kemény edzéseim vannak – szegény Széles Sanyi bá, isten nyugosztalja, szerintem boldogan és büszkén nézi fentről, amit csinálok.

– És az itthoni edzője, Kovácshegyi Ferenc mit mond?
– Feri bára ugyanúgy számítok, mint eddig, számomra ő a nagybetűs edző, de be kellett látnunk, hogy kizárólag ketten már nem tudunk előrébb jutni. Ettől még jó a kapcsolatunk, és ő is boldog, hogy képes vagyok a fejlődésre. Ragaszkodom hozzá, például a decemberi, glasgow-i rövid pályás Európa-bajnokságra is ő jön velem. Az Eb után következik a magyar bajnokság Kaposváron, aztán két hétig otthon leszek, de december 30-án már utazom is vissza Montpellier-be. Ez lesz az első szilveszterem, amelyet nem otthon töltök, de valamit valamiért: január másodikán elkezdjük a felkészülést, onnantól már csak hét hónap lesz Tokióig, ami nagy valószínűséggel az utolsó olimpiám lesz.