Féllábú torpedó – száztíz éve született Halassy Olivér

Közismert fénykép.

Az 1932-ben Los Angelesben a vízilabda-történelem első magyar olimpiai aranyérmét szerző válogatott hét tagja, Ivády Sándor, a kapus Bródy György, Vértesy József, Németh János, Homonnai Márton, Keserű Alajos és Halassy Olivér féloldalasan állva sorakozik fel, Homonnai és Keserű kivételével a lencse felé fordítják tekintetüket. Egyik-másikuk fején félrecsúszott a sapka, valamennyien (ma már) megmosolyogtató fecske úszónadrágban „virítanak”, vagyis 21. századi szemmel nézve nem világverő, inkább amatőr együttest vélünk felismerni bennük. A legnagyobb feltűnést a sort záró Halassy kelti, hiszen felsőteste jóindulattal sem nevezhető acélosnak, csípője két vaskos combban folytatódik, bal lába pedig – csonkban végződik. Kilencéves korábban – ahogy máskor is – fel akart ugrani a villamosra, de elvétette a mozdulatot, lába a kerekek alá került, amputálni kellett.

Az illusztrációként gyakran használt fotón máig döbbenetes látni a 110 éve, 1909. július 31-én született sportembert, aki – sokan talán máig nem vették észre! – leengedett jobb kezével az épület sarkán keres támaszt. Hihetetlen, hogy volt képes olimpiai és Európa-bajnoki címeket nyerni, ráadásul nem percemberként, hanem klasszisként, torpedóként szántotta a vizet, minőségi passzokkal kényeztette el a centerfenomén Németh Jameszt, vagy éppen a végsebességet elérve robbant a kapu elé, és ejtette be selymes mozdulattal a labdát a kapuba… Vegyük kölcsön az 1936-os berlini, szintén „aranyos” olimpián csapattárs Brandi Jenő szavait Peterdi Pál előadásában:

„Halassy Olivér a legnagyobb tábornok volt és a legszorgalmasabb közkatona. Az első pillanattól az utolsóig vadul száguldozott fel és alá a medencében. Nemcsak a játékával ragadta magával a társulatot, hanem szakadatlanul sipítozó tenorjával is. Tervezett, vezényelt, intézkedett, végrehajtott. Hatalmas felsőteste volt, úgy úszott a vízen, mint egy dugó, a fejét minden erőlködés nélkül is végig magasan kiemelve tudta tartani, tehát mindenkinél többet látott. Mintha helikopterről nézte volna a mérkőzést, úgy tekintette be állandóan az egész terepet.”

A futballról szőtt terveiről balesete miatt kényszerűen lemondó Halassy a szárazföld helyett a vízben találta meg éltető közegét, és először az 1925. évi folyamúszó-bajnokságon (a Szunyogsziget és a Műegyetem közötti kilenc kilométeres távot kellett teljesíteni) keltett szenzációt. Harmadik helyezésével mindenki csodálatát kivívta a 16 éves féllábú diák, aki a következő esztendőben már duplázott: éppen születésnapján felnőttbajnok lett 1500 méter gyorson, és első folyambajnoki címét is megszerezte!

Katona édesapja Az Ujság című lap 1931. szeptember 1-jei számában idézte fel fia gyermekkorát. Úgy emlékezett, hogy amikor a Vilmos-kaszárnyában laktak, Oli az ezredes és néhány tiszt gyermekével együtt sokat lubickolt a medencében, és sohasem zavarta testi fogyatékossága, akkor sem, amikor amputálták a lábát! „Én éppen a fronton voltam, amikor az alig kilencéves kis Olival megtörtént a szerencsétlenség, hogy a villamos levágta az alsó lábszárát. Azóta műlábbal jár, de bizony olyan vidáman, hogy néha még táncol is vele. Az úszásban nem hátráltatja egy csöppet sem, hiszen oly hatalmas kartempói vannak, amikkel mindent behoz, legfeljebb csak a startnál jelent valami kevés hátrányt, mert egy lábbal mégsem lehet akkorát ugrani, mint kettővel.”

No meg a fordulóknál is hátrányt szenvedett, ezért is nevezhető emberfelettinek az 1931-es párizsi Európa-bajnokságon véghezvitt bravúrja. Azok után, hogy társaival már megnyerte a vízilabdatornát, az 1500 méter gyors fináléjában nemcsak a 200, 400 és 800 méteren Európa-rekorder francia Jean Taris-t, hanem a két olaszt, Giuseppe Perentint és Paolo Costolit is maga mögött tartotta a jégesővel tarkított csatában. Ugyanakkor számoljunk le egy legendával, amelyet szinte minden forrás tényként közöl: nem igaz, hogy Halassy a belgák legyőzését követően, mindössze két órát pihenve úszott az aranyért az 1500-as döntőben. A valóság az, hogy az UTE klasszisa a németek ellen augusztus 28-án játszott 2:2-es döntetlen után ugrott halálfáradtan a habokba – a második előfutamban! És nemhogy nem száguldott a vízben, hanem egyedüliként került 23 percen kívülre, Taris például két percet(!) vert rá. Ezek után repesztett Halassy 20:49-et a fináléban augusztus 30-án, az utolsó napon, amikor a magyar vízipóló-válogatott – ahogy írtuk: már aranyérmesként – szabadnapnak örülhetett. Merthogy a belgákat 29-én verte meg 9:2-re, tehát egy laza meccset követően egy napot pihenhetett is a „féllábú torpedó”! Így is világszenzációval ért fel a diadala, ugyanakkor lássuk be, oktondiság elhinni, hogy valaki egy brusztos vízilabda-küzdelem után nem sokkal klasszisokat oktat a medencében másfél kilométeren.

Halassy több világversenyen már nem is indult úszásban, sőt 1933-ban itthon is befejezte a faltól falig tempózást – ellenben a folyamúszáshoz nem lett hűtlen: 1925 és 1938 között tizenháromszor csobbant a Dunába, és tizenegyszer nyerte meg az ob-t (csak egyszer, a bemutatkozásán kapott ki, míg 1932-ben a Los Angeles-i olimpia miatt hiányzott). Vízilabda-pályafutásának súlyos, életveszélyes betegség vetett véget. Ízületi gyulladással küszködött, 1941 márciusában ki kellett vetetnie a manduláját – 39 fokos lázasan operálták meg, vérmérgezést kapott, amely teljesen legyengítette a szívét. Halálhírét is keltették, nem is teljesen alaptalanul, tudniillik az utolsó kenetet is feladták neki. Hosszú hónapok alatt felépült, de a pisztolygolyónak már nem állt ellen a teste. Máig tisztázatlan körülmények között, 1946. szeptember 10-én autóját megállították, és a vele utazó férfival, a gépkocsit vezető Csikány Gyulával együtt lelőtték.

Halassy az MTK klubüléséről tartott éjszaka újpesti lakására, amikor egy másik jármű eléjük gördült, fegyverrel kiszállásra kényszerítették őket, mire dulakodni kezdtek támadóikkal, ekkor érték őket a halálos lövések. Autójukat (Halassy apósa tagadta, hogy az övé lett volna) másnap reggel kerekek nélkül találták meg a Hermina út és a külső Andrássy út kereszteződésénél a bokrok között. Az újságok csak egy hétig foglalkoztak az esettel (amelynek több környékbeli lakó is szemtanúja volt) és a nyomozással, aztán mintha elvágták volna... Négy banditáról, rosszul öltözött rablóról írtak, az 1990-es rendszerváltás után pedig felvetődött, hogy szovjet katonák voltak az elkövetők.

Tény, a Vörös Hadsereg bejövetele, Budapest felszabadítása után a várossal együtt sokáig romokban hevert a közbiztonság is. Fokozatosan építették újjá, majd megerősítették a rendőrséget, egyúttal a rabló-, fosztogató és vetkőztető bandák lassan teret vesztettek, a gyilkosságok száma is egyértelműen csökkent – 1946 nyarára jelentősen nőtt a közbiztonság.

Érdekesség, hogy a májusban főkapitánynak kinevezett Münnich Ferenc irányításával két nappal a Halassy-gyilkosság előtt, majd a bűntett után jó két héttel is razziáztak a rendőrök. A tettesek nem lettek meg, miként a támadás körülményei is homályosak. A régi barát és csapattárs, az 1956-os forradalom után disszidáló Németh Jamesz 1981-ben Clevelandben megjelent könyve támaszt nyújthat, mert „szabad levegőn”, mérlegelés nélkül írhatta meg – ugyanakkor „gyanúba” is keveri Halassyt, akit szülei, felesége és három lánya (a legkisebb csak négy hónapos volt) gyászolt: „Esténként vetkőztető és rablóbandák járták az utcákat. Halassy egy vacsoráról taxin hazavitte »hölgyét«, majd folytatta útját Újpest felé. Rákospalota és Újpest határában egy katonai autó keresztezte kocsiját. Felszólításra feltartott kezekkel szállt ki a kocsiból, s ekkor egy géppisztolysorozatot lőttek belé, aztán kifosztották.”

Persze készpénznek ezt se vegyük.