90 éves a magyar delfinkirály, Tumpek György

– Hogy érzi magát a kilencvenedik születésnapján?
–Mostanában az orvos és a kórház került fókuszba, ezt kár lenne tagadni. A bajok akkor kezdődtek, amikor hónapokkal korábban, egy teljesen ártatlan szituációban elestem a lakásban. Lett is nagy riadalom, a szomszédok segítségére volt szükség ahhoz, hogy felpakoljanak az ágyra. Jött a mentő, a kórházban pedig a szokásos hosszú és eseménytelen várakozás. Ki tudja, meddig maradtam volna a tolókocsin, ha nem ismer fel két ápolónő, akik valamikor nálam úszkáltak. A nevük azóta sem jut eszembe, de a lényeg az, hogy ők intézkedtek. Az orvos azután közölte, hogy szilánkosra tört a combcsontom, meg kell operálni.

–Hogyan sikerült a műtét?
–Szavam sem lehet, úgy néz ki, jól megvasaltak, összeszögeztek. Ezzel már elbotorkáltam volna itthon, de még nem értek véget a kórházi napjaim. Elkerülhetetlen urológiai műtét következett. Azóta hatalmas közérzeti változáson mentem át, úgy érzem magam, mintha újjászülettem volna.

–Miután a jelenlegi helyzetet kiveséztük, visszatérhetnénk néhány évtizeddel korábbra?
–Természetesen. Nehéz gyermekéveim voltak, állandóan költöztünk. Szüleim a kalapos szakmában dolgoztak. A Dunakeszi Műhelytelep területén volt egy bérelt víkendházunk, az egész nyarat ott töltöttem, naphosszat a derékig érő vízbe ugráltunk. A haverokkal gyakran megtéptük a szomszédok gyümölcsfáit, olykor meg is kergettek minket a sértettek.

–A derékig érő vízben aligha tanult meg jól úszni.
–Egy idő után kimélyítették a medret, én pedig a megszokott helyen alámerültem, s csak nagy nehezen jutottam ki a partra. De a sikerélmény belelkesített, sokat úsztam, mígnem apám elvitt a Rudas fürdőbe. Az első edzőm nevét már elfelejtettem, de az biztos, hogy tizenegy évesen kezdtem és rendszeresen jártam is edzésre.

–Mikor történt a következő fontos esemény a sportéletében?
–A Csepeli MTK-ba 1945-ben kerültem, dolgoztam a Vasműben és a Varrógépgyárban is, s az igyekezetemet rövidesen napi egy órányi munkaidő-kedvezménnyel honorálták.

–Mégsem maradt hosszabb ideig Csepelen.
–Rengeteg időt vitt el az utazás, ezért 1948-ban átigazoltam az eredményes szakosztállyal rendelkező Mávagba, s a Margitszigetre járhattam tréningre. A száz gyorson elért 1:01-1:02 perces eredményeim akkoriban már nem számítottak rossznak, de ebből még nem következett volna semmi.

–Miért váltott két évvel később ismét klubot?
–Az 1949-ben megalakult Budapesti Honvéd egy évvel később életre hívta a sportszázadot. Sárosi Imre, a „Mesti” hívott, akinél háton és gyorson egyaránt az ország első négy úszója közé számítottam. Ám mint afféle vagány srác, nem igazán szakadtam meg az edzéseken, a „Mesti” pedig világklasszisokkal volt körülvéve. Neki igazán nem volt fontos, viszem-e valamire vagy elkallódom.

–És minek köszönhette, hogy nem tűnt el a süllyesztőben?
–Többszöri figyelmeztetés után Sárosi kerek-perec közölte velem: „Csibészekkel nem foglalkozom!” Miután kikunyeráltam, hogy adjon nekem még három hónapot, kitört rajtam a bizonyítási vágy. Beosztott Székely Éva mellé, s később már nem akart elküldeni.

–Addig csak gyors- és hátúszásban versenyzett. Hogyan lett végül a pillangó a fő száma?
–Az 1950-es téli, fedett pályás bajnokság előtt latolgattuk az esélyeimet. Azt be kellett látnunk, hogy Kádas Gézát és Szilárd Zoltánt még nem tudom megverni, végül a Székely Éva által javasolt pénzfeldobás döntött a pillangó mellett. Az akkori rangelső, Németh Sándor elleni győzelemmel mutatkoztam be.

–Egy évre rá, 1951-ben már négyszeres magyar bajnok lett, majd a berlini főiskolai világbajnokságon háromszor állhatott fel a dobogó tetejére. Az 1952-es helsinki olimpiára mégsem jutott ki. Miért?
–Nagyon egyszerű: mindig én voltam a nagy igazmondó, állandóan járt a szám, és ez nem tetszett mindenkinek. Olyannyira nem, hogy az utolsó pillanatban itthon felejtettek. Akkor rájöttem, hogy néha hallgatni is kell tudni!

–A Nemzetközi Úszószövetség 1953 elején engedélyezte a delfin lábtempó használatát.
–Akkorra már nagyon jól repesztettem, a harminchármas medencében 19 másodpercen belül úsztam egy hosszt. A bukaresti VIT (Világifjúsági és diáktalálkozó – a szerk.) versenyein két számban is győztem, az 1954-es torinói Európa-bajnokságon pedig a 200 méteres táv első kontinensbajnoka lettem. Száz méteren többször is világcsúcsot javítottam.

–Az olimpiai arany első számú esélyesének tartották 1956-ban. Mi az oka, hogy „csak” bronzérmet hozhatott haza Melbourne-ből?
–Sok minden közrejátszott abban, hogy végül csak harmadik lettem. Pedig az előfutamban még olimpiai csúcsot úsztam, később azonban kiütközött a megfelelő taktika hiánya is. A legfontosabb oknak azt tartom, hogy a 200 méter nekem túl hosszúnak bizonyult, mivel én igazi vágtázó típus voltam. Száz méteren sokkal nagyobb eséllyel állhattam volna a rajtkőre, de ez a táv nem szerepelt az olimpiai programban.

–Elégedett a pályafutása sikerlistájával?
–Még véletlenül sem. Kötelességtudó versenyző voltam, előfordult, hogy tízszer kétszáz métert kellett időre pillangóznom. Hogy ez mennyit jelent, csak az tudja elképzelni, aki maga is megpróbálta. Száz méteren sokkal többre vihettem volna.

–Miután 1958-ban visszavonult, húsz évig edzősködött klubjában, a Budapesti Honvédban. Kikre a legbüszkébb?
–Voltak jó versenyzőim, Kiricsi János, Gulrich József, Kucsera Gábor, s egy ideig nálam úszott a volt szövetségi kapitány, Kiss László is. A legnagyobb tehetség alighanem a mellúszó Kiss Éva volt; neki fel kellett volna állnia az olimpiai dobogó valamelyik fokára.

–Több mint negyven esztendeje, 1977 óta nyugdíjas, s azóta ismét Tumpeck György a hivatalos neve.
–Amikor leszereltem, elővették a régi papírjaimat, és a visszakaptam a „c” betűt. Szigethalomra 1985-ben költöztünk a feleségemmel, akkor itt egy műveletlen grund volt – meg lehet nézni, milyen szép kertet alakítottam ki. Imádom az állatokat, valamikor nyulakat, sertéseket is tartottam. Kutyám mindig is volt, hiába fogadkoztam korábban, hogy nem lesz több, most is van. Horgászni viszont már évek óta nem tudok elmenni korábbi, kedvenc helyeimre, a miklósi bányatóra vagy a Kis-Dunára.

–A tanítványaival van kapcsolata?
–Gyakorlatilag nincs. Az embert hamar elfelejtik, amikor mégis felismer valaki, az tagadhatatlanul jólesik. Ami engem illet, két nevet említenék az aktív éveimből: az edzőmét, Gergely Jánosét, akit nagyon szerettem, de sajnos 1956-ban elhagyta az országot, a tanítványaim közül pedig a pillangózó Kiricsi Jánosét, ő állt hozzám a legközelebb.

–Hogyan telnek a mindennapjai?
–Sajnos, ahhoz elég messze lakom a fővárostól, hogy eljussak az olimpiai érmesek találkozóira. Tévén keresztül viszont minden sporteseményt követek: kézilabda, súlyemelés vagy ökölvívás, nekem egyre megy, éjjel háromig is képes vagyok fennmaradni. Nagyszüleimtől ragadt rám kis német nyelvtudás, s a tányérantennám jóvoltából rengeteg német adást nézek. Elsősorban azokat, amelyek állatokkal foglalkoznak. Újabban a háborús filmek is érdekelnek, de bármilyen izgalmas, amelyet éppen megnézek, utána mindig el tudok aludni.