Ennél többet kívánni sem lehet – a francia válogatottak tokiói tarolásának nyomában

„Autres pays, autres moeurs” – magyarul annyit tesz: ahány ház, annyi szokás. Márpedig abban nincs semmi különös (illetve mégis), hogy a Tokióban 33 érmet (10 arany, 12 ezüst és 11 bronz) szerző Franciaország férfi kézilabda-válogatottja az elmúlt 13 évben harmadszor nyert olimpiát, az viszont már sokkal érdekesebb, ahogy a legutóbbi bajnoki címig eljutott. Egyrészt ehhez a játékosainak le kellett szállni a magas lóról, másrészt mégsem, hiszen néhányan az irányítóként olimpiát, világ- és Európa-bajnokságot nyerő, 45 esztendős Guillaume Gille szövetségi kapitány tanácsadójaként vették ki a részüket a sikerből.

Nem hiába, egy ilyen rendszerhez és ahhoz, hogy működőképes legyen, profik kellenek, akik képesek az egyéni érdekeik elé helyezni a csapatét. Pedig nem volt olyan francia, aki ne féltette volna Gille-t, amikor 2020 januárjában átvette a stafétabotot Didier Dinart-tól, aki a hírek szerint már nem tudta tartani a gyeplőt az öltözőben. A korábbi másodedző hamar felismerte, hogy a sok „egót” csak úgy lehet kordában tartani, ha mozgásteret ad nekik, ezért létrehozott egy rutinos játékosokból és a szakmai stáb tagjaiból álló bizottságot. A testületben többek között helyet kapott a két Karabatic, a beálló Luka és az irányító Nikola, valamint a Telekom Veszprém játékmestere, Kentin Mahé, aki a legutóbbi idényben inkább a bal szélen szerepelt klubcsapatában, mint középen. Ez a koncepció érdekes, mert az „egyesület” alapítói olyasmit is megbeszélnek egymás között, hogy kihez milyen feladat illik a legjobban, melyek a leghatékonyabb támadási és védekezési formációk, milyen figurákat lenne érdemes kipróbálni. Persze ettől még a főnöké, Guillaume Gille-é az utolsó szó, ám a játékosok gyakorlatilag bármit felterjeszthetnek elbírálásra, ráadásul az értekezleteket, videózásokat megelőzően is „összeül” a kis létszámú grémium, amolyan míting előtti mítingre.

A francia kézilabdasport felemelkedése a kilencvenes években kezdődött, amikor Daniel Constantini színre lépett a férfi nemzeti együttesnél. A most 77 éves szakember radikális változtatásokkal nyitott, noha ezek mit sem értek volna, ha közben nincs a játéktéren egy olyan korszakos zsenije, mint az átlövő-irányító-védekezőspecialista Jackson Richardson, akit nemcsak jellegzetes haja, hanem kivételes stílusú labdavezetése, technikája és lövései miatt csodált a világ. Constantinivel az első világbajnoki aranyérmét 1995-ben szerezte Franciaország, azóta hozzátett még ötöt. A legsikeresebb kétségtelenül a másfél évtizedig irányító Claude Onestával volt, akivel 2001 és 2016 között két olimpián, valamint egyaránt három vb-n és Európa-bajnokságon az első helyen végzett. Onesta és az oroszok edzőlegendája, Vlagyimir Makszimov az a két tréner a sportág történetében, akinek összejött a triplázás a három legnagyobb világversenyen.

Jelenleg azért nézi mindenki irigykedve a franciákat, mert mindkét nemnél felértek a csúcsra a tokiói játékokon (ez eddig kétszer, legutóbb 1984-ben Jugoszláviának, nyolc évvel azt megelőzően pedig a Szovjetuniónak sikerült), ráadásul mindezt látványos, akciódús kézilabdával. A „Les Experts”-nek, magyarul szakértőknek becézett aranygenerációból – amely 2008 és 2010 között az olimpiai, világ- és Európa-bajnoki címet egy időben birtokolta – Japánra mindössze hárman maradtak, ám közülük a két szélsőt, a 36 évesen visszavonuló Luc Abalót és a 39 esztendős csapatkapitány Michaël Guigout már nem láthatjuk többet a válogatottban. Kérdés, hogy mi lesz az utolsó „szakértővel”, Nikola Karabaticcsal, akinek Abalóhoz és Guigouhoz hasonlóan háromszor akasztották a nyakába az aranyérmet a nyári játékokon, azt követően, hogy az újabb elismerésért az idővel versenyezve, 37 évesen kellett felépülnie súlyos térdsérüléséből. Pánikra viszont nincs ok, ugyanis a „fiatalok” közül Hugo Descat-t, Ludovic Fabregast, Dika Memet, Nedim Remilit vagy éppen Dylan Nahit már most a világ egyik legjobbjának tartják a posztján.


MINDENKI ILYEN BEFEJEZÉSRŐL ÁLMODIK
A tokiói olimpia előtt a magyar válogatott játékosai és szakmai stábja is kiemelte, a franciák legendásan rosszul szoktak kezdeni egy világversenyt, így reális esély nyílhat a győzelemre ellenük. Nos, Japánban sem hazudtolta meg magát Olivier Krumbholz együttese, amely a végül a hetedik helyen záró mieink elleni első, sok hibával tarkított csoportmeccset egyetlen góllal nyerte meg, majd kikapott a spanyoloktól, döntetlent játszott a svédekkel és alulmaradt az oroszokkal szemben is. A záró körben aztán elintézte Brazíliát, így csoportharmadikként a világbajnoki címvédő Hollandiával csapott össze a negyeddöntőben. Az egyenes kieséses szakasztól pedig nem ismert pardont az összeszokott együttes: a hollandokat 32–22-re, Svédországot 29–27-re, a címvédő orosz csapatot 30–25-re legyőzve ért fel a csúcsra.

„Mindannyian ilyen befejezésről álmodunk – mondta a francia szakszövetség honlapján a Győr 35 éves, többek között olimpiai, világ- és Európa-bajnok kapusa, Amandine Leynaud, aki 254 meccsel a háta mögött és aranyéremmel zárta le páratlan válogatott karrierjét Tokióban. – Nekem megadatott, ennél többet kívánni sem lehet. Ez volt az utolsó válogatott fellépésem, sírni és nevetni is akarok, megdöbbentő, hogy mennyi minden jár a fejemben. A csapattársak emberi oldalát nézve ez a legjobb együttes, amelyben valaha is játszottam. Történelmet írtunk, hiszen öt éve először szereztünk érmet a női szakágban, most pedig megvan az első arany is, erre nagyon büszke vagyok.”

A francia válogatott tovább írja elképesztő sorozatát: a 2016-ban olimpiai ezüst- és Európa-bajnoki bronzérmet nyerő, 2017-ben világ-, 2018-ban Európa-bajnok, tavaly Eb-második Krumbholz-csapat a hatodik világversenyén is éremmel zárt az elmúlt öt évben. Érdekesség, hogy a 2016-os ötkarikás fináléban éppen az oroszoktól kapott ki a francia válogatott, az akkori keretből hatan, Leynaud, Allison Pineau, Grace Zaadi, a szintén győri Estelle Nze Minko és Béatrice Edwige Japánban is dobogóra állhattak. Krumbholz a 12. érmét nyerte a válogatottal világversenyen – a 62 éves szakember először 1998 és 2013 között ült a kispadon, amelyre 2016-ban tért vissza.

MOSOLYOGVA NYUGALMAT SUGÁROZNI
Ha a francia női kézilabda-válogatott kapcsán a finoman fogalmazva is döcögős tokiói rajtot emlegettük, akkor mit írjunk a szintén aranyat nyerő férfi röplabdázókról?! A 2002-ben világbajnoki harmadik, 2003-ban és 2009-ben Európa-bajnoki döntőt vívó, 2015-ben Eb-győztes együttes a csoportkörben kikapott az amerikaiaktól, az argentinoktól és a címvédő braziloktól (pedig a pazar meccs maratoni második játszmáját 39:37-re megnyerte!), és csak a negyedik helyen csúszott be a legjobb nyolc közé. A negyeddöntőben aztán ötszettes krimit nyert meg a topfavorit, a legutóbbi két vb-t megnyerő Lengyelország ellen, az elődöntőben visszavágott és gond nélkül lépett túl Argentínán, majd a fináléban (a csoportkörhöz hasonlóan) az orosz csapatot is két vállra fektette: 2:0-s előnye után végül az ötödik játékrészben.

„Lelkileg és mentálisan jól felkészültem a döntőre, azt mondogattam magamban, hogy mosolyogj, így sugározz nyugalmat a csapattársaidnak. Jól éreztem magam, az együttesünk pedig higgadt maradt és nem adta fel” – ecsetelte a megnyert döntő után a kékek talán legnagyobb csillaga, a világklasszis ütő, Earvin N'Gapeth.

A franciák egyébként 1988 (8. hely), 1992 (11. hely), 2004 (9. hely) és 2016 (9. hely) után ötödször indulhattak az olimpián, először jutottak be a négy közé és meg sem álltak az első helyig.

TISZTELET A TAPASZTALATNAK
A sportág erőviszonyainak ismeretében, kosárlabdázásban két ezüst jelenthette a maximumot a franciáknak, hogy aztán a Tokióban megszerzett egy ezüsttel, egy bronzzal mégis csalódottak voltak, az az olimpiai torna váratlan fordulataival magyarázható.

A férficsapat ugyanis az első csoportmeccsén 83–76-ra legyőzte a toronymagas favorit Egyesült Államokat, s veretlenül menetelt el a fináléig – igaz, az elődöntőben csak Nicolas Batum földöntúli blokkolása mentette meg a vereségtől Szlovénia ellen. Döntőbeli játéka mégis csalódást okozott, noha nem került nagy hátrányba a sorozatban negyedik aranyát megszerző Team USA ellen, s a végkifejlet is szoros volt (87–82), az olimpia álomötösébe beválasztott center, Rudy Gobert nem véletlenül sírta el magát a lefújás után a kispadra lerogyva. Ilyen közel még sohasem voltak a franciák az olimpiai aranyhoz (a 2020-as volt a harmadik ezüstjük 1948 és 2000 után), az öt NBA-, két spanyol, egy török és három francia topcsapatban szereplő játékost felvonultató keretük a 2024-es párizsi olimpián képes lehet a nagy áttörésre.

A francia női válogatott tagjai nem a döntő, hanem az elődöntő után sírtak: óriási meglepetésre, miként az első csoportmeccsükön (74–70), a legjobb négy között is kikaptak Japántól (87–71)... A 3. helyért játszott mérkőzésen aztán 91–76-ra lemosták Szerbiát, „visszavágva” a hat héttel korábban, az Európa-bajnoki döntőben elszenvedett vereségért. A Sopron Basket amerikai légiósával, a honosított Gabby Williamsszel felálló franciák így legalább a bronzot megszerezték, második olimpiai érmüket a 2012-es ezüst után.

A franciák sikerességének egyik oka az lehet, hogy tiszteletben tartják a tapasztalatot: a férfiak szövetségi kapitánya, Vincent Collet 2009 óta dolgozik posztján, s Európa-bajnok (2013), Eb-2. (2011), Eb-3. (2015), vb-3. (2014, 2019), most olimpiai 2. lett az együttessel, a nők szakvezetője, Valérie Garnier pedig 2013-tól öt Eb-ezüstöt, ezúttal olimpiai bronzot szerzett.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. augusztus 21-i lapszámában jelent meg.)