Tokió 2020: 18 évesen az aranyérmet célozza meg tekvandósunk

– Melyik az igazi arca, amelyik fegyelmezett és koncentrált, vagy amelyik állandóan mosolyog?
– Többek szerint nem tűnök barátságosnak, sőt vannak, akik ijesztőnek tartanak. Persze ők csak azt látják, hogy másokkal harcolok – mondta a 18 éves Salim Omar, aki áprilisban hazánk első Európa-bajnoki címét szerezte tekvandóban, és Tokióban az első olimpiai aranyat is szeretné megnyerni. – Azonban ez nem igaz, alapvetően barátságos és nyitott személyiség vagyok, a koromból fakadó fiatalos lendülettel. Bárki odajöhet hozzám, biztosan el tudunk beszélgetni szinte bármiről.

– Milyen hatással van az emberi kapcsolataira az a rengeteg utazás, amit a versenyzés, valamint a Los Angeles és Magyarország közti ingázás igényel?
– Tizenkét éves korom óta versenyzek nemzetközi szinten, hozzászoktam ehhez az életmódhoz. Még a barátaim is tudomásul veszik, hogy sokszor nem vagyok a közelükben. A legnehezebb az anyukámtól és a lánytestvéreimtől való távollét, ezt nem könnyű feldolgoznom. Legutóbb az olimpiai kvalifikáció kiharcolása után voltam Los Angelesben – ahol anyukámék élnek –, de előtte, illetve utána is hónapokig nem találkoztam, találkozom velük. Más szempontból viszont szerencsés vagyok, hogy a testvéremmel, Shariffel és az édesapámmal készülhetek folyamatosan a különböző versenyekre.

– Igazán összetett a családi háttere, édesapjának tanzániai és magyar felmenői vannak, de dán színekben lett olimpia bajnok 1992-ben, majd Amerikában telepedett le. Ez milyen hatással volt az életére?
– Rendkívül komplex volt a gyerekkorom a nemzeti hovatartozás szempontjából. Mindig is büszke voltam a magyarságomra, nagyon menőnek tartom. A nagymamám rengeteg történetet mesélt az országról, Budapestről és a sok-sok élményéről, amelyeket ott átélt – ezek elősegítették, hogy kiemelt értékként tekintsek a magyarságomra. Ugyanakkor nem úgy nézek ki, mint egy átlagos magyar, és sokszor kell elmesélnem a történetemet az embereknek, hogy megértsenek. Fiatalabb koromban sajnos keveset tartózkodtunk Magyarországon, ez hátráltatott a nyelv elsajátításában. Most, hogy sokat vagyunk itt, és mindenhonnan a magyar beszédet hallom, már nagyjából megértem. Természetesen tanulom is, a következő lépés, hogy beszélni is tudjam.

– Volt-e olyan esemény az élete során, amelynek hatására sokat változott, amely meghatározó szerepet tölt be az életében?
– A mögöttünk álló, pandémiával terhelt időszak ilyen volt, mint sokaknak. Mivel versenyek sem voltak, a motivációm is alábbhagyott. Ilyenkor kell megállni, leásni a probléma gyökeréig, majd szembesülni vele – na, ez nehéz volt, de sikerült megtanulnom, így könnyebb megoldani szinte mindent.

– Tizennyolc évesen hogy áll a tanulmányaival?
– Az olimpiai kvalifikációs verseny után két-három hétre visszautaztam Amerikába. Ennyi idő alatt kellett bepótolnom az elmúlt időszakot és levizsgáznom mindenből. Szerencsére sikerült, úgyhogy elvégeztem a középiskolát. Szeretném folytatni a tanulmányaimat, ami nyilván nehéz az élsport mellett, de a jövőben szívesen járnék egyetemre – akár Budapesten is.

– Mit jelent önnek a tekvandó?
– A lényem része. Amióta járni tudok, gyakorlom a különböző mozdulatokat. Természetesen egy ilyen családban ez nem meglepő, hiszen édesapám és a nagybátyám is ezt a sportágat űzte, nálunk ez a tradíció. Valamint több közeli barátommal is a sporton keresztül találkoztam.

– Milyen volt a kvalifikációs torna?
– Nehezebb, mint az Európa-bajnokság. Sokkal szigorúbbak az induláshoz kötött feltételek, úgyhogy tényleg csak a legjobbak versenyezhettek. Az olimpiára összevonták az 54 kg-os és az 58 kg-os kategóriát, így súlyt kellett felszednem, mivel például az Eb-t is 54 kg-ban nyertem.

– Milyen reményekkel utazik Tokióba?
– Csakúgy. mint az apukám, mindig is szerettem volna olimpiai bajnok lenni. Erre most itt az esélyem, amit ki szeretnék használni. Nem kis dolog lenne elérni tizennyolc évesen. Általánosságban véve szeretnék boldog és egészséges maradni, élvezni, amit csinálok.

– Mi a terve az előttünk álló rövid időszakra az ötkarikás játékok kezdetéig?
– Edzeni, edzeni, ezen kívül még többet edzeni. Japánba pedig már két héttel az olimpia előtt kiutazunk, hogy legyen időm akklimatizálódni, hozzászokni a körülményekhez és a légkörhöz.

– Hány edzése van egy átlagos napon?
– Három. Reggel futással vagy könnyedebb edzéssel kezdünk, kora délután jön a legnehezebb tréning, nagyjából két órán keresztül, este pedig átmozgatást tartunk. Szinte minden nap így néz ki, illetve néha a vasárnapok könnyebbek, kevesebb feladatot kapunk, valamint nagyobb hangsúlyt fektetünk a rehabilitációra.

– Miként éli meg, hogy az elmúlt néhány hónapban jelentősen megnőtt az érdeklődés ön iránt?
– Azért nem mondanám magam túl híresnek. De boldoggá tesz, önbizalmat ad, hogy vannak emberek, akik nemcsak törődnek azzal, amit csinálok, hanem érdeklődnek is iránta, és még szurkolnak is nekem. Nagyon hálás vagyok érte mindenkinek, és bízom benne, hogy a karrierem során szép eredményekkel tudom majd meghálálni.