Olimpia: Boldogság, hogy egyáltalán ott leszünk Tokióban – Kulcsár Krisztián

– Egy hónap sincs már az olimpia megnyitójáig, előtte pedig itt az ötvenedik születésnapja is: a kettő közelségén elmerengett?
– Egyáltalán nem – felelte Kulcsár Krisztián.

– Nem is érdekli a kor?
– Annyira, mint bárki mást. Nyilván a család, barátok esetében figyelek a dátumokra, illetve engem is zavarnak az öregedés jelei. Viszont a személyekhez kapcsolódó ünnepségek a szűk családunkban nincsenek a középpontban: a fiam három hete volt tizennyolc éves, de a feleségemmel itthon sem voltunk, mégsem érzi úgy, hogy ne szeretnénk. Persze felköszöntjük egymást, ám ennyi.

– Pedig az ötven kedvelt alkalom a nagyjából félidős összegzéshez is.
– Ilyet lehet időszakonként tenni, igen, ám én inkább úgy érzem, ez nem a második félidő, hanem a harmadik harmad.

– A harmadik harmad?!
– Igen. Ha az aktív életem kezdetét a húszas éveim elejére teszem, és még nagyjából két aktív évtized áll előttem, a legjobb indulattal sem mondhatom, hogy a B-oldal kezdődik... Legfeljebb a B-oldal második száma, de az sosem olyan jó, mint az első!

– Tekerjünk akkor vissza az elejére: gyermekként miként élte meg a családi folyamatokat?
– Ezzel sosem volt probléma. Négyéves voltam, amikor a szüleim elváltak, és az édesapám – Kulcsár Gábor válogatott kosárlabdázó – azóta Svájcban él. Sem a húgom, sem én nem éreztük, hogy ebből hátrányunk származott volna, ráadásul a szüleink jó viszonyban maradtak. Amikor pedig Móna István – aki olimpiai bajnok öttusázó – megjelent a családunkban, nyolc-kilenc esztendős lehettem, ő segített, hogy 1981-ben újra találkozhassak édesapámmal: Móna vitt ki Münchenbe, ahová ő is átjött Svájcból... Egyébként ők is jóban voltak, ismerték egymást száz éve: apám menő kosaras volt a MAFC-ban, még a Gabányi-, Korányi-, Kangyal-időszakban, és a Honvéddal gyepálták egymást állandóan. Más volt akkor a közélet, az emberek jobban szerettek sportolni, a sportolók is jobban ismerték egymást.

– Ilyen környezetből indulva aligha lehetett volna, mondjuk, hegedűművész...
– Főleg, hogy nincs is hozzá fülem! A Városmajorban kezdtem iskolába járni, amely ének-zene tagozatos volt, tehát a zenetanulás is előkerült, ám édesanyám megkapta, hogy a gyerek hallása katasztrofális, a zenét gyorsan verje ki a fejéből. Ugyanilyenek az enyéim is: a lányoknak jó a hallásuk, hegedültek, furulyáztak, énekeltek – de a fiam az én fülemet örökölte.

– Nekik is kötelező volt a sportolás?
– Igen, ám nem eredménykényszerrel. A két lányom már abbahagyta, tanulnak, egyetemisták. A fiam tizennyolc, vív a Vasasban továbbra is, úgy látom, élvezi.

– Örök honvédosként hogyhogy a Vasasba vitte?
– Ó, ez régi történet! Tényleg a Honvédban töltöttem az életem, viszont 2010 körül a gyerekek a Vasasban kezdtek vívni, és én is elkezdtem lejárni. Végül leigazoltam, hogy ne ingyen használjam a meleg vizet.

– Helyette megnyerte nekik az egyetlen egyéni ob-aranyát, már visszavonult sportolóként – akkor nyilatkozta nekünk mosolyogva, hogy „későn érő típus”.
– Tizennégy elmúltam, amikor elkezdtem vívni. Két évvel később utánpótlás-válogatott lettem, rá két esztendőre pedig felnőttkerettag, nyertem junior-világkupát, és huszonegy évesen olimpiai érmet. Ilyen a későn érő?

– Mi csak idéztünk.
– A barcelonai olimpia fiatal párbajtőrcsapata nagy lendülettel indult, és talán még több volt bennünk, az igazság azonban az, hogy nem mi voltunk a legjobbak. Lehet, világklasszis csapat voltunk, ám voltak nálunk még jobbak, és én sem voltam soha a világ legjobb vívója, még akkor sem, amikor világbajnokságot nyertem.

– Akkor miként történhetett?
– Sportági sajátosság...

– Miként az is, hogy a vívás egyszerre egyéni és csapatsport. Ennek a kettősségét miként élik meg?
– Vannak nagyszerű egyéni vívók, és vannak olyanok, akik megbízható csapatemberek. Ezt a vívó személyiségéből fakadó, pszichés kérdésnek látom. Más az egyéni és a csapatversenyek hangulata, a sikerek megélése is. Miközben az egyéni a magasabb sportértékű, másokkal együtt örülni és osztozni a dobogón érzelmileg nagyobb katarzist jelentett. Én kifejezetten csapatvívó voltam.

– Ha ennyire szereti a csapatérzést, az úszás meg öttusázás után hogyhogy vívó lett, és nem vízilabdázó?
– És ha azt mondom, hogy vízilabdáztam is? Mert egyébként igen. A Csasziban ott edzett a korosztályom később világverő KSI-s generációja, de annak ellenére, hogy édesapám válogatott kosaras volt, sosem volt labdaérzékem – évekkel később Tatán a focizások alkalmával is a legutolsók között választottak... Viszont állhatatos voltam, jártam az uszodába hajnali 5.40-re, leúsztam a napi tíz-tizenkét ezer métereket, ám csak egy voltam a többiek közül, nem kiemelkedő tehetség. Ugyanakkor az úszás hasznos alapsport, jól jött kezdő öttusázóként is – kár, hogy a futás miatt ebben sem volt jövőm. Viszont ha egy öttusázónak van érzéke a víváshoz, a páston köt ki, pláne, ha Kulcsárnak hívják.

– Manapság mit sportol?
– Le-lejárogatok vívni, szabadidős jelleggel, és vízi lény maradtam, sokat és hosszan úszom. Tudom, a leghasznosabb a futás lenne, de azt nem... Amikor pedig lent töltöm az időmet Balatonszemesen, imádok beszállni strandröpizni.

– Örökmozgóként indította el a civil pályáját is, miközben javában sportolt, sőt, az aranyérmei még csak eztán következtek?
– Ez jött magától értetődően: amikor 1996-ban diplomáztam, túl voltunk az atlantai olimpián, tettre kész voltam, és a vívás mellett az időmbe is belefért, hogy elkezdjek teljes állásban dolgozni. Úgyhogy a civil pályán elindulnom nem is volt kérdés.

– És később a sportvezetőség?
– Nem voltak eredendő ambícióim, amikor lehetőségek adódtak, azokat igyekeztem megragadni. Aktív versenyző koromban azt gondoltam, tisztviselőként dolgozom majd, nevelgetem a gyermekeim és élem a sportszerető civil életem. Ám amikor befejeztem, elfogadhatatlannak tűnt, hogy évente egyszer kinézek egy magyar bajnokságra s ez jelentse, hogy a vívócsaládhoz tartozom. Úgyhogy szóltam a szövetség vezetőinek, ha tudok segíteni, hívjanak. Így lettem az elnökség tagja, amelyben a nemzetközi ügyeket vittem, majd később alelnök. Aztán a nemzetközi szövetség elnöke hívott sportigazgatónak. Ezt az álommunkát csak egy másik tudta elhomályosítani: 2017 tavaszán több befolyásos MOB-tag is megkeresett, nem gondolkoznék-e azon, hogy elinduljak az elnöki címért.

– Mitől vonzó MOB-elnöknek lenni?
– A magyar olimpiai mozgalom irányítója a Magyar Olimpiai Bizottság. E szervezet vezetése leírhatatlanul motiváló, amit a lehető legnagyobb felelősséggel és alázattal igyekszem ellátni.

– Mégiscsak körbeértünk, hiszen mindjárt indulunk Tokióba, ahol a magyar, sőt, az egyetemes sport tehet a világ hangulatáért – feltéve, hogy rendben lemegy az olimpia.
– A boldogság forrása az lesz, hogy egyáltalán ott leszünk. Az átállás, a vírustesztek meg az egyéb kellemetlenségek, amelyeket a profi sportolóink észre sem vesznek, nem fognak megzavarni. Jó hír az is, hogy lehetnek a lelátón nézők. Sajnálatos, hogy csak helyiek, mert mindig jó kinézni a lelátón egy piros-fehér-zöld zászlóra, de aztán lehet, hogy a japánok még erről is gondoskodnak. Ez egy áhított olimpia – minden nehézség ellenére.