A négyessel 1000 méteren aratott diadal utáni napon arra ébredt a párosban az első nagy versenyére készülő Kammerer Zoltán és Storcz Botond, hogy „rohadt nagy szél van” Sydneyben.
„A pályára érkezve azt láttuk, hogy a fő számukra készülő versenyzők rettentően aggódnak, mi azonban azzal a megnyugtató tudattal készülődtünk a K–2 500 méter döntőjére, hogy már megvan, amiért jöttünk; nekünk a négyes volt a prioritás. Ráadásul kifejezetten örültünk az erős szélnek – emlékezett vissza Kammerer Zoltán, aki felidézte, végül csaknem hat órát csúszott a fináléjuk, miután egy motoros csónakot a vízbe fordított a 60 km/óra erejű szél. – Az is szóba került, hogy másnapra halasztják a versenyt, de a Nemzetközi Olimpiai Bizottság akkori elnöke, Juan Antonio Samaranch ragaszkodott ahhoz, hogy az aznapi záró ünnepségig valamennyi sporteseményt be kell fejezni. Miután kiderült, milyen sokat csúszik a program, visszamentünk a szállodába; internet akkoriban nem volt a telefonokon, írtam hát egy sms-t a családnak, hogy ne virrasszanak tovább, nyugodtan feküdjenek le aludni.”
A páros aztán jóval a rajt előtt visszatért a versenyhelyszínre, a szélsőséges időjárási körülmények továbbra sem zavarták a helyzetet lazán kezelő fiatal Kammereréket, mielőtt azonban vízre szálltak volna, egy probléma mégiscsak akadt.
„Órákat töltöttünk kint, beszélgettünk az állami és sportvezetőkkel, miközben néztük, ahogy a szurkolók versenyt rendeznek: keresztben átúszták a versenypályát, majd felugráltak a dobogóra. Azzal azonban nem kalkuláltunk, hogy a pályán nem adnak sem enni, sem inni, ott ragadtunk étlen-szomjan. A MOB elnöke, Schmitt Pál a VIP-ből kihozott nekünk egy hatalmas csokitortát, azzal feltankolva szálltunk vízre” – folytatta a háromszoros olimpiai bajnok Kammerer.
A magyar hajó a hazai közönség előtt versenyző ausztrál egységgel küzdött meg az aranyéremért, és miként a tagjai a futamot felidézve a későbbiekben többször elmondták: ötven méterrel a vége előtt már tudták, hogy utolérhetetlenek.
„A csúszás miatt a verseny után mindössze fél óránk maradt arra, hogy elkészüljünk a záró ünnepségre, ami a maratoni szám befutójával kezdődött. A stadionban megtapsoltuk az atlétákat, és utána elszabadult a pokol. Hatalmas buli alakult ki, valahogy odakeveredett hozzánk az ausztrál úszófenomén, Ian Thorpe, hozta az ugyancsak klasszis haverját, Grant Hackettet, és együtt bandáztunk az este – elevenítette fel a fiesztát a 43 éves, öt olimpián versenyző kajakos klasszis. – A sydneyihez hasonló élményem a többi olimpián nem volt. Sohasem tudtam úgy meg- és átélni a játékokat, annyira lazán és feszülés nélkül, mint Ausztráliában. Már én is azt mondom, amit az öregek szoktak: a régi világ jobb volt.”
Három napon túli csodák – Ballai Attila publicisztikája
