Az én olimpiám: a moszkvai játékok hoztak a konyhára Szalma Lászlónak

A távolugró Szalma László 17 és 35 éves kora között edzésnaplót vezetett, amelynek az első oldalán ez állt: „Akiknek nincsenek elérhetetlen céljaik, azok az elérhetőt sem érik el.” Az olimpia melyik kategóriába tartozott? Nos, az elsőbe, ami utólag – ismerve Szalma pályafutását – eléggé hihetetlen. A miértre egy korábbi beszélgetés során adta meg a választ. Hiába volt már fedett pályás Eb-n aranyérmes (1978, Milánó) és bronzérmes (1977, San Sebastián), 1979-ben sérüléssel bajlódott, Fejes Zoltán nem is hívta be a válogatott keretbe. Más kérdés, hogy a szövetségi kapitány látott benne fantáziát, mert az 1976-os montreali olimpiára kivitte volna, de akkoriban az utazási költségek is befolyásolták egy-egy sportoló részvételét.

„Az ötkarikás játékokon egészen más a hangulat, mint egy világbajnokságon vagy Eb-n. Egy olimpia nem fedett pályás Eb... Csak kapkodtam a fejem a moszkvai olimpiai faluban: akiket addig csak a televízióban láttam, ott álltak mellettem a sorban az étteremben. Elviszi az ember figyelmét a nagy nyüzsgés, nehéz a versenyre koncentrálni.”

Az is tény, nem volt rajta teher, mert a szakvezetőség és a közvélemény nem tőle várta a jó eredményt. „Persze, jó lett volna dobogóra állni, de nem ennek súlyával álltam az ugrásokhoz.” Németh Miklós, Paragi Ferenc, Mátay Andrea volt a favorit a sportágban, „egyáltalán úgy kerültem ki, hogy ugyan nem vettek számításba, de jöttek az eredmények, ezért kivittek”. Huszonkét éves kora ellenére roppant bátran kezdett, elsőre 813 centimétert ugrott, átadva a múltnak 808 centis országos csúcsát. Ezzel igazolta Fejes olimpiát megelőző szavait: „Nagy formában van, nyolc méteren felüli eredményt várok tőle.”

Maga a sportoló nagy jelentőséget tulajdonított az első és az utolsó kísérleteknek – ő egyébként az utolsó ugrásában bízott: „Nem véletlen, hogy azokban a versenyszámokban, amelyekben több kísérletre van lehetőség, létezik egy elv, hogy elsőre és utolsóra különösen kell időzíteni, mert az úgymond jól »hoz a konyhára«. Az 1976-os játékokon Németh Miklós első dobásával sokkolta az ellenfeleit, az ilyet szoktam én zsibbasztónak nevezni. Az én számomban utolsóra meg azért kell nagyot ugrani, mert az ellenfelek már nem tudnak javítani. Engem a szakma úgy könyvelt el, olyannyira jól koncentrálok, hogy az utolsó ugrásommal befolyásolni tudom a végső sorrendet.”

Más kérdés, hogy utolsóra Moszkvában belépett... „Egyáltalán nem voltam elkeseredve, nem volt bennem hiányérzet, hogy nem lettem érmes. Benne volt a pakliban, hogy a szocialista országokból megelőznek.” (Az NDK-s Lutz Dombrowski és Frank Paschek, továbbá a szovjet Valerij Podluzsnij – a szerk.).

Az atléta nem hitte volna, hogy az első, úgynevezett „tanulóolimpiája” lesz a legjobb, de négy év múlva – amikor ideális korban volt – nem utazhatott Los Angelesbe, Szöulban pedig (1988) hatodik lett. Ám szabadtéren (830 cm, 1985) és fedett pályán (824 cm, 1986) elért országos rekordja egyaránt tovább él.