Az én olimpiám: a Bátorfi, Tóth kettős elsiratott bronzérme

„Magam is meglepődöm néha, hogy ez mennyire beleégett az emberek emlékezetébe – mondja a hétszeres Európa-bajnok, jelenleg Németországban élő és dolgozó Tóth Krisztina. – Nem állítom, hogy napi szinten, de alkalmanként nekem is eszembe jut, felidézem az ott történteket. Nem könnyű, különösen, amikor a televízióban is viszontlátom a találkozó kulcspillanatait.” 

A dél-koreai Rju Dzsi He, Kim Mu Kju kettős elleni találkozóról van szó, a tét pedig a sydneyi olimpiai bronz volt, egyben a magyar asztalitenisz történetének első ötkarikás érme. Az ázsiaiak megnyerték az első két játszmát, ám a magyar páros csodával határos módon kiegyenlített, sőt az ötödik szettben a térfélcserénél 10:7-re (akkoriban még 21 pontig tartottak a játszmák), nem sokkal később pedig 12:8-ra vezetett. Aztán 18:17-es dél-koreai előnynél az ázsiaiak egy erősen vitatható ponttal kettővel elhúztak, a fordulatoknak azonban még nem volt vége: Bátorfiék újra egalizáltak, de aztán előbb Tóth szerváját Rju félelmetes gyorsasággal megkontrázta, a következő labdamenetet pedig Kim zárta le egy védhetetlen pörgetéssel. Aki látta, bizonyára bármikor felidézi a drámai összecsapás végét: miközben az ázsiai drukkereket leszámítva az egész csarnok a veszteseket ünnepelte Tóth Krisztina a palánknak támaszkodva ült a földön és zokogott, Bátorfi Csilla ugyan jobban tartotta magát, de az ő szemében is megcsillant néhány könnycsepp.

„Nem tudtam, de abban a pillanatban nem is akartam palástolni az érzelmeimet – emlékezett vissza Tóth. – Rendkívül csalódott voltam, Csillával rengeteget dolgozunk azért, hogy odáig eljussunk, sok munka volt abban a majdnem bronzéremben. Abban az időszakban a nemzetközi versenyeken többször is nyertünk dél-koreaiak, sőt kínaiak ellen, Sydneyben láttuk is az ellenfeleken, hogy tartanak tőlünk. Hiányzik a pályafutásomból az olimpia érem, de több mint húsz év távlatából a negyedik helyet így is az egyik legértékesebb, legnagyobb sikerünknek tartom.” 

Az eredmények nem hazudnak, a páros remekül működött, s nemcsak azért, mert két nagyszerű, ráadásul az ideálisnak tekintett jobb- és balkezes játékos állt össze, hanem azért is, mert valóban megvolt köztük az összhang. Tóth nem titkolja, inkább Bátorfi volt a főnök, ami persze nem diktatúrát jelentett az asztalnál.

„Rengeteg nemzetközi versenyen szerepeltünk, egy szobában laktunk, s ilyenkor rengeteget beszélgettünk az ellenfelekről a taktikáról – tette hozzá az ugyancsak Németországban élő és dolgozó kilencszeres Eb-aranyérmes Bátorfi. – Elemeztük a játékukat, így már felkészülten állhattunk asztalhoz, ahol valóban az esetek többségében igyekeztem instrukciókat adni, elsősorban mert idősebb és talán tapasztaltabb voltam, de természetesen meghallgattam Krisztit is.” 

Egyébként Tóth Krisztinához hasonlóan Bátorfi is csak ritkán nézi vissza az ominózus összecsapást: „A vereség mindig fáj, de az különösen. Persze ma már másként látom, büszkék lehetünk arra az eredményre. Akkoriban tényleg nagyon jól ment a párosunk, sok szép eredményt értünk el, ott voltunk Sydneyben, az az olimpia szerintem csodálatos volt, ha sikerül érmet szereznünk, talán már túlságosan is tökéletes lett volna minden.”