Ez van, amikor a légiósok elengedik a britek kezét

Sokak számára talán kicsit túl konzervatívan kezdem: ha én angol hazafi lennék, nem hagynám magam kifizetni azzal, hogy milyen jó futballista Raheem Sterling vagy Daniel Sturridge meg milyen jók az angol klubcsapatok.

Az angol nemzeti csapat legutóbb 1990-ben játszhatott éremért, de kikapott az olaszoktól, így negyedik lett. Az Egyesült Államokba (1994) nem jutottak ki az angolok, Franciaországban (1998) a nyolcaddöntőben, 2002-ben a negyeddöntőben, négy év múlva szintén ebben a körben, 2010 pedig a nyolcaddöntőben búcsúztak – presztízsvereséggel a javából, 4–1-es vereség a németektől.

Mindeközben a brit csapatokba zsákszámra öntik a pénzt, a Premier League a világ egyik legjobb bajnoksága, a világ legjobb futballistáival. Aztán amikor a légiósok elengedik a britek kezét, akkor ez van, legjobb esetben negyeddöntő, a rosszabb változatban hazasunnyogás a csoportkör után. Aztán minden megy majd tovább, telt ház a stadionokban, élvezetes meccsek a bajnokságban – mégis hibádzik valami. Illetve nem hibádzik semmi, éppen ellenkezőleg: a pénz pörgeti túl a dolgokat.

Tiszta és világos volt a helyzet, amikor a magyaroktól elszenvedett két vereséget követően az ötvenes évek közepén az angolok elhatározták, hogy megújulnak. Ez elsősorban szakmai megújulást jelentett, volt abban valami szimbolikus, hogy az angol válogatottat szövetségi kapitányként az az Alf Ramsey vezette 1966-ban a világbajnoki aranyéremig, aki a Wembleyben a pályán élte meg a 6:3 szégyenét. Tizenkét év alatt talpra álltak, igaz nem a semmiből, mint ahogyan most sem a nulláról kellene továbblépni.

Csakhogy éppen a fényesen működő Premier League a továbblépés legnagyobb gátja. A befektetett pénz, az abból származó profit nincsen tekintettel a válogatottra.