A mi Madarunk

Szinte napra pontosan egybeesik Madár tíz évvel ezelőtti első világbajnoki címmérkőzése, és a bejelentés, hogy március 8-án bokszol (utoljára?).Szinte napra pontosan egybeesik Madár tíz évvel ezelőtti első világbajnoki címmérkőzése, és a bejelentés, hogy március 8-án bokszol (utoljára?).

Akár itt a számvetés ideje.

Elöljáróban: a 33 győzelme mellett egy vereséget szenvedő Erdei Zsoltot az egyik legnagyszerűbb magyar sportolónak tartom, igazi példakép, valamennyi címmeccsét láttam, némiképpen elfogult vagyok. Ennek ellenére remélem, tárgyilagos maradok a pályakép értékelésében.

Erdei a Kovács István által kitaposott utat követte, minden előnyével, s minden hátrányával. Ám szögezzük le, magyar bunyós(ok) számára az Universum valóban a bokszuniverzumot jelentette – legalábbis egy ideig (Kokó, Madár és Balzsay Károly esetében is). Eleve a magyar ökölvívásból érkezők felvevő piaca elsősorban a hamburgi klub lehetett. Ne feledjük: a mieink az amatőr karriert meghosszabbítva álltak profinak, Klaus-Peter Kohl Universuma pedig zömmel a keleti blokkból (az utódállamokat is beleértve) építkezett. A főnök (Peter Hanraths igazgatóval együtt) maga járta a világversenyeket, hogy magához szipkázza az amatőr bunyó legjobbjait. Akik örültek, hogy Hamburgba tehették át székhelyüket, ahol egyébként nagyrészt keletnémet szakemberek feleltek a szakmai munkáért. Ők korábban szintén az amatőr ökölvívásból éltek. Ezt azért fontos megemlíteni, mert a tengerentúlon vagy éppen Angliában működő istállókban készülő bokszolók nem feltétlenül bírtak amatőr előélettel. Eredményes amatőr múlttal pedig csupán elvétve. Más alapján választódtak ki.

Kovács, Erdei és Balzsay sikeres karrierrel a háta mögött érkezett az Universumhoz. A magyar boksz hagyományaiból fakadóan a vívó stílusú, technikás ökölvívást képviselték. Mert az amatőr boksz filozófiájából fakadóan elsősorban a „védekezés édes tudománya”, míg a profiknál az ellenfél megsemmisítése a cél, a „gyilkos ösztön” mindennél előbbre való. Alapvető különbség ez, homlokegyenest más mentalitást takar. Az biztos, hogy érett bunyósként sem lehet egyikről átállni a másikra. Legalábbis tökéletesen nem. Nem mellékesen a Fritz Sdunek inkább a kockázatmentes ökölvívás híve, ami nem véletlen: a színtelen-szagtalan NDK-s bunyó erre és a jó fizikumra épült. Ennyit mindenképpen érdemes tudni, hogy megértsük a honnan hová kacskaringóit.

Ne tagadjuk, a szerencse is közrejátszott, hogy Madár 2004. január 17-én a Bokszvilágszervezet félnehézsúlyú vb-címéért bokszolhasson Karlsruhéban. Julio César González meglepetésre legyőzte az istálló egyik ikonját, Dariusz Michalczewskit. Ám az Universum a szerződésben kikötötte, ha a mexikói nyer, következő meccsének szervezési joga a hamburgiakat illeti. Már csak cirkuszt kellett köré keríteni, amihez kiváló szlogen volt, hogy Madár visszaszerzi az övet a németeknek. Erdei Zsolt 19. profi meccsén kapta meg a lehetőséget, s élt vele. Nagyon jó teljesítménnyel győzte le Gonzálezt. A sorban a mexikói után következő ellenfelek, az argentin Hugo Hernán Garay, Alejandro Lakatos, ismét Garay, a francia Mehdi Sahnoune közül talán Lakatos nem illett a sorba, Garayval kétszer is nagyon meg kellett küzdenie, első meccsét többen is az argentinnak adták volna. Sahnoune ellen gyomorrontás miatt előbb halasztania kellett, majd 2006 októberében sérült bordával hősies csatában sikerült lefiniselnie az utolsó menetben. Mégis, a szűk szakmán és a bokszhoz értő közönség egy részén kívül nehéz volt magát elfogadtatnia.

Ennek több oka is volt: a lengyel, de tulajdonképpen németként elfogadott Dariusz egészen más stílusú bokszoló volt, odaállt verekedni, adott rendesen, de sokat is kapott. Ehhez a face to face módihoz képest jött Madár, aki hangoztatta, hogy nem akarja szétveretni a fejét, ezt stílusos, technikás bunyóval kerülte el. Ám a daráláshoz szokott nézők nagy része ezt nehezen fogadta el – elvégre ne is tagadjuk, a boksz része a megsemmisítés, Madár pedig az esetek többségét leszámítva „csak” nyerni akart, ölni nem. A miértre egyszerű a válasz: súlycsoportjához képest nem volt megrendítő ütőereje, stratégiája balegyeneseire épült. Aztán abból vagy megindult vagy nem. A németek tehát kaptak egy Michalczewskinél sokkal összetettebb bokszolót, aki viszont nem tudta bedarálni ellenfeleit, mint Dariusz. Mi több, ne feledjük, Erdei a meccsek egyes szakaszaiban olyan érthetetlen hullámvölgybe került, hogy nem ritkán csak a szíve húzta ki a bajból (persze azért két ököl is kellett hozzá). A fizikai holtpontra akkor nem volt magyarázat, amikor aztán már az Universum utáni időkben Klink Zoltán került Madár mellé, kiderült, Sdunek módszereit e tekintetben meghaladta az idő.

De ekkor még csupán 2005 őszén jártunk (a Sahnoune elleni összecsapást követően), azt láthattuk, jó-jó, hogy Erdei többször is megvédte címét, de az Universum ha nagyon nem is, de azért inkább látna a helyén német bunyóst. (Nyilván a tévéközvetítések nézettségén dobott volna, ha egy német klubnak német világbajnoka van.) Próbálkozások voltak – Jürgen Brähmer, Thomas Ulrich – de utóbbi leiskolázása után (2006. július) a hamburgiak is belátták, ez az út járhatatlan. Utólag azt mondom, mégis mintha Madár ekkor került volna parkoló pályára. Ő egyre inkább azt hangoztatta, szeretne a legjobbakkal bokszolni, az Universumnál ezt mintha meg se hallották volna. Az ezt követő két és fél évben öt olyan ellenfél következett, akik csupán rövid ideig késztették Erdeit nagy erőbedobásra. Lassan viszont nyilvánvalóvá vált, a klub gyakorlatilag semmit sem tesz, hogy tető alá hozzon egy nagy mérkőzést. S ennek a hamburgiak oldaláról meg is volt a magyarázata – csak nekünk éppen savanyú volt a szőlő. Az Universum ugyanis nem volt bevállalós: minimális befektetéssel a maximális hasznot préselte ki, az egyik közszolgálati csatornával kötött tévészerződése bőven nyereségessé tette a németországi gálákat. A haszon besöpréséhez még rizikót sem kellett vállalni, ebből a szempontból csak felesleges macera lett volna a kontinens más országaiba merészkedni, hogy Amerikáról ne is beszéljünk. A racionális közgazdász szemléletet erősítette, hogy Madár stílusát ugyan meg lehetett szeretni, de a lelátón ülők nagy része a hatalmas verekedéseket jobban díjazza a kevésbé eladható, okos bunyónál. A másik oldalról nézve nézve pedig Erdei a lehető legrosszabb választás, mert bárkit képes legyőzni. S ezt a szóba jöhető ellenfelek menedzserei is tudták. Más kérdés, hogy a klub 2010-től nem tudott tévészerződést kötni, ezért Erdei és az Universum sem hosszabbította meg a 2010 nyarán lejáró kontraktust. Igaz, ekkorra már a két fél viszonya jelentősen megromlott.

Zsolt 2009-ben még bevállalt egy cirkálósúlyú meccset az olasz Giacobbe Fragomeni ellen a Bokszvilágtanács (WBC) vb-övéért. Nyilván a becsvágy mellett a meccspénz is motiválta, de címvédésről már szó sem volt, Madár ugyanis kijelentette, nála tíz kilóval nehezebbekkel nem ütteti agyon magát. Teljesen ésszerű döntés, amely azért a becsvágyat nem csökkentette.

És innentől Zsolt az (amerikai) álmait kergette. Elszegődött egy minden hájjal megkent mérkőzésszervezőhöz, Lou DiBellához, aki 3 ( 2) mérkőzést ígért neki. Byron Mitchell ellen (2011) ismét egy remek Erdeit láttunk, aztán Tavoris Cloud ellen kéz-, Isaac Chilemba ellen bordasérülés miatt nem tudott kiállni. Tavaly márciusban a monte-carlói egymillió dolláros tornán repedt bordával bokszolva tisztátalan pontozással kikapott az orosz Gyenyisz Gracsovtól. Pedig Madár éppen annyit adott ki magából, amennyi a győzelemhez kellett. Ezért korábban többször megszólták, de Monacóban sérülése miatt talán képtelen lett volna többre. A bunyós sérülését eltitkolva lépett ringbe, egyrészt nem akarta, hogy miatta essen kútba a négyes torna – nem az első meghiúsult mérkőzése lett volna –, s nyilván a kereshető pénz is számított. De az vesse rá az első követ, aki a helyében másként cselekedett volna. DiBellával tovább romlott a viszony, amihez azért az is hozzájárulhatott, hogy az universumos idők címmeccseihez képest Madárnak jóval kevesebb pénzért kellett kiállnia.

Így jutottunk el az Elvir Muriqi ellen tervezett összecsapásig. A menedzserrel korántsem ideális kapcsolat ismeretében szinte törvényszerű, hogy ez is kútba esett, helyette Zsolt Kecskeméten búcsúzik(?). Maradjunk ennyiben, mert nem tudjuk, Erdeiben mennyi van még, májusban 40 éves lesz, továbbá a súlycsoport erőviszonyai ha nem is jelentősen, de átalakultak. Jó lenne azt hinni, hogy van tovább, de a józan ész azt mondatja, hogy nincs. Persze van hiányérzetem. Előbb ott kellett volna hagynia az Universumot? A háttérben akár anyagi áldozatok árán is, de körültekintőbben „levajazni” egy megbízhatóbb promótert? Egyáltalán : mikor és hogyan? Madár ehhez nem ért. Egy ideig az Universum vezette, aztán megvezette.

Pedig ő csak a legnagyobbak ellen akart bokszolni.