Szöul, 1988

A közvélemény nem kevés szorongással várta az 1988-as szöuli olimpiát. Dél-Korea és Észak-Korea között kibékíthetetlen ellentét feszült, és ez idő tájt gyakorlattá vált, hogy a politikai sérelmekért a sportban is elégtételt vettek az érdekeltek. Egész egyszerűen úgy, hogy bojkottálták az olimpiát, amely sokáig „érintethetetlen” rendezvényként élt a köztudatban. Még akkor is, ha a müncheni terrortámadás az ellenkezőjéről próbált meggyőzni minket. De Avery Brundage NOB-elnök akkori szavai – a show-nak folytatódnia kell – mégis azt voltak hivatottak bennünk tudatosítani, hogy a sport mindenek felett áll.

De négy év múlva az olimpiai mozgalomba féregként fúrta magát a bojkott, mint eszköz, hogy az adott ország politikai sérelmeire felfigyeljen a világ. Úgy figyeljen fel, hogy a bojkottálók sportolóira ne figyelhessen... 1976-ban Montrealban az Egyesült Államok fenyegetett bojkottal a Kína–Tajvan ellentét következményeként, a konfliktus elcsitult, de utána 16 afrikai ország Új-Zéland kizárását követelte, mert rögbicsapata Dél-Afrikában szerepelt. A NOB azzal védekezett, hogy a rögbi nem olimpiai sportág, de az afrikai országok többsége ezt nem respektálta, kihagyta az olimpiát.

Négy évvel később Moszkvában (1980) a Szovjetunió afganisztáni bevonulása elleni tiltakozásul többek között az Amerikai Egyesült Államok, a Német Szövetségi Köztársaság és Japán sportolói maradtak távol. Moszkvában az olimpia idején a Luzsnyiki Stadion közelében páncélozott járművek cirkáltak – viszont a szovjet főváros boltjaiban olyan árucikkek is megjelentek, amilyeneket a lakosság eladdig csak hallomásból ismert...

Borítékolható volt, hogy az orosz medve visszavág, s ezt a következő olimpiára, Los Angelesre időzítette. De nyilván kellett egy casus belli. Történt, hogy a szovjetek bizonyos Oleg Jermeskint nevezték ki olimpiai attasénak, de ebbe az amerikaiak nem egyeztek bele, mivel Jermeskin elvtárs korábban ügynök volt. A szovjetek azonban hajthatatlanok maradtak. Erre az amik Gromiko külügyminiszter gépének nem adtak leszállási engedélyt – szóval, a két nagyhatalom cibálgatta egymás bajszát. A szovjetek harcba szólították a Varsói Szerződés csatlósait, mondván a szocialista országok sportolóinak biztonságát a rendezők képtelenek garantálni Los Angelesben. Végül május 8-án Moszkvában a bojkott mellett döntöttek, amelyhez nem sokkal később Magyarország is csatlakozott, s további 13 ország követte a felhívást.

Mindezt azért részleteztem, mert ha az ember el is hessegette magától a gondolatot, a levegőben benne volt, hogy a nagyhatalmak valamilyen mondva csinált ürüggyel megmakacsolják magukat. S azt se hallgassuk el, szovjet barátaink még 1983-ban „leszedtek” egy dél-koreai polgári légi járatot, a Koreai Köztársaság (Dél-Korea) pedig alig negyven országgal állt diplomáciai kapcsolatban, talán mondani sem kell, szocialista állam egy sem volt közöttük... De ha már a politika behatolt az olimpiai mozgalomba, azt is említsük meg, hogy az SZKP 1985-ben megválasztott főtitkára, Mihail Gorbacsov két évvel a játékok megrendezése előtt nyomatékosan felhívta az észak-koreai vezér, Kim Ir Szen elvtárs figyelmét, az olimpia kérdését ne egyszerűsítse le a két Korea viszonyára.

Ez persze csak titkos jelentésekben szerepelt, az utca embere és a sportolók mit sem tudtak róla. Utóbbiak készültek az olimpiára, és reménykedtek, hogy nem fordulhat elő az, ami Los Angeles előtt. Kétszeresen is bizonyítani akartak, mert amíg versenyzőink Szöul előtt 20 évvel még 10 aranyat hoztak haza Mexikóvárosból, addig Münchenben (1972) 6, Montrealban (1976) 4, Moszkvában (1980) 7 első helyezés jutott a mieinknek, ami a bizony az aranyérem-centrikus közvélemény szemében visszaesést jelentett a már említett 1968-as játékokhoz képest. Szöult megelőzően bizonytalanságot jelentett, hogy sportolóink az aktuális világversenyeken ugyan felmérhették az erőviszonyokat, de olimpián szerzett rutinja csak néhányuknak volt.

Az 1988. szeptember 17. és október 2. között rendezett szöuli játékokat megelőzően Ázsiában 24 évvel azelőtt Tokió (1964) adott otthont olimpiának. Látatlanban kiegyeztünk volna az ottani eredményekkel (10 arany, 7 ezüst, 5 bronz). Ehhez képest is diadalmenetet hozott a dél-koreai szereplés: 11 aranyérem, 6 ezüst- és 6 bronzérem volt a termés, a nem hivatalos pontversenyben az elért 211 pont a hatodik helyezést jelentette a nemzetek rangsorában. Nem mellékesen az addigi olimpiák történetének második legjobb szereplését produkálta a magyar csapat. A szöuli dicsőséges napok fényében sem tudtuk elképzelni, hogy az 1992-es barcelonai olimpia még nagyobb sikert hoz: a mieink a 11 arany mellé a szöulihoz képest dupla annyi ezüstöt (12) és eggyel több bronzot (7) szereztek.

Amúgy az ország élte az életét. A fennálló rendszert utólag Kádár János puha diktatúrájának alkonyaként határozták meg a politológusok. Ez a szakma egyébként akkoriban olyan ritka volt, mint a fehér holló, mivel lüktető politikai élet sem volt. Illetve, 1988-ban már igen. Megalakultak ugyanis a különböző pártok, amelyek szerepe megkérdőjelezhetetlen volt a rendszerváltásban. De Szöul évében senki sem beszélt rendszerváltásról. Szabad választásokról meg pláne nem.