Vívódások szárazon és vízen

Szilágyi Áron kardgyőzelme után sem fenékig tejfel vívóink élete az olimpián. Áron vasárnapi bravúrja előtt Mohamed Aida a második fordulóban esett ki a női tőr egyéniben, hétfőn párbajtőrben Szász Emesének még ennyi idő sem jutott, az első körben búcsúzott (férfi párbajtőrözőnk, Imre Géza szerdán lép pástra). S mivel ezekben a fegyvernemekben nem indulhatunk a csapatversenyben, résztvevőink számára szerdán véget ért az olimpia (a rotáció miatt Londonban a női kardozóknak és a férfi párbajtőrözőknek eleve nem rendeznek csapatversenyt).

Szilágyi Áron kardgyőzelme után sem fenékig tejfel vívóink élete az olimpián. Áron vasárnapi bravúrja előtt Mohamed Aida a második fordulóban esett ki a női tőr egyéniben, hétfőn párbajtőrben Szász Emesének még ennyi idő sem jutott, az első körben búcsúzott (férfi párbajtőrözőnk, Imre Géza szerdán lép pástra). S mivel ezekben a fegyvernemekben nem indulhatunk a csapatversenyben, résztvevőink számára szerdán véget ért az olimpia (a rotáció miatt Londonban a női kardozóknak és a férfi párbajtőrözőknek eleve nem rendeznek csapatversenyt).

Gyakorlatilag négy év munka után jut egy vagy két asszó. Pedig – ha igaz, – vívónemzet vagyunk, sem Mohamed Aida, sem Szász Emese nem kezdő, sőt mindketten rutinosnak számítottak a mezőnyben, mi több, nem is egy-egy sikerrel a hátuk mögött. Azért írom, hogy nem is eggyel, mert vívásban van olyan, hogy valakinek egyszer megszalad, más versenyeken aztán maximum egy-két fordulót megy.

Mohamed és Szász vívásán azt éreztem, görcsösek voltak, s azon sopánkodtam, milyen kár, hogy nincs kint a csapat az olimpián. Snitt, mintha elvágták volna!
Pedig női tőrben és párbajtőrben (férfi kardban is) egy hajszál választotta el válogatottjainkat, hogy nem jutottak túl a kvalifikáción. Azt talán mondani sem kell, mennyivel könnyebb lett volna úgy az egyéniben pástra állni, hogy a csapatversenyen még van javítási lehetőség egy esetleges korai kiesést követően. Ez sem Mohamednek, sem Szásznak nem adatott meg. Arról nem beszélve, hogy egy-egy sportág, víváson belül egy-egy fegyvernem erejét a csapatversenyen elért eredmény mutatja leginkább. Ebben a tekintetben lesújtó a mérleg, a kvalifikáción történteket azonban némiképp kozmetikázza, hogy mindhárom együttesünk részvétele tulajdonképpen egy érmes helyezésen múlott. Tehát ha a hét-hét kvalifikációs verseny egyikén a dobogón végeznek, akkor most azt mondhatnánk, hogy csapataink Londonban harcban állnak… Ehelyett a páston már csupán Imre Gézáért szoríthatunk.

Hanem a tatamin más a helyzet. A Nemzeti Sport főszerkesztője, Buzgó József olimpia előtt tippelése végén megjegyezte, ő egyébként a hatodik helyezéseket is megkönnyezi. Nos, a cselgáncscsapat szereplése láttán egyfolytában a könnyeinket hullajtjuk. Örömkönnyeket. Csernoviczki Éva bronza, Ungvári Miklós ezüstje után hétfőn Karakas Hedvig ötödik lett. S hol van még a vége?! Azért merem megkockáztatni a nem túl merész jóslatot, mert éppen a cselgáncsozóknál mintha meglenne az, ami a vívóknál hiányzik: érződik a sportág ereje. Karakas például úgy jutott túl első mérkőzésén, hogy ellenfele 13 másodperccel a mérkőzés vége előtt jukóval vezetett, amikor a magyar dzsudoka dobást indított, s az akció ippont ért. Kiragadott pillanat ez, kézből lehet kontrázni, hogy belemagyarázás, de valahogy mégis: nyilván vannak a kulisszák mögött csatározások, de összességében az jön le, hogy ez a brigád egységes. Ezért valami azt mondatja velem, hogy a következő olimpiai éremre nem kell húsz évet várni, mint a barcelonai (1992) sikerek után.

Remélem, úszásban sem kell húsz évig várni, sőt, még Londonban is lehetnek (v)érmes reményeink. Csak hát az ellenfelek! S itt most elsősorban nem Michael Phelpsre vagy Ryan Lochte-ra gondolok. Hanem például a 400 méteres vegyes úszás csodagyereknek kikiáltott női győztesére, Je Si-venre, aki 200-on is ott lesz a döntőben. Naná, hiszen olyan úszóról van szó, aki a hosszabbik vegyes szám döntőjében az utolsó ötven méteren gyorson jobb időt ment, mint a férfiaknál olimpiai bajnok Ryan Lochte! Csapó Gábor szintén olimpiai bajnok a Nemzeti Sportban azt nyilatkozta, nem biztos benne, hogy a 16 éves lány tiszta. Az egykori pólós, Dudi ezt mondta: „Három-négy év múlva megtudjuk, mivel volt »feltöltve«.” Sós Csaba, aki a SOTE tanszékvezetője, először azzal érvelt, hogy ez a kínai generáció már úszni is tud – értsd: nem csak kokszolni –, aztán hallva a kínai idejét, módosította véleményét: „Ez nincs rendben, ez nagyon nincs rendben… (…) Sokszor mondogatják, hogy Lochte és Michael Phelps is tiltott szereket használ, nos, ha valaki igen, akkor nem ők.”

Ne legyenek feltöltve, de ha igen, más bajom is van ezzel a jelenséggel: az aranyat a helyszínen tízezrek, a képernyők előtt tízmilliók szeme láttára adják át, a sportoló megdicsőül, ám amikor kiderül, hogy valaki illegális utat választott a sikerhez, az érmét suttyomban adja vissza, nem szégyenül meg a nyilvánosság előtt. Ha egyáltalán visszaadja. Mert Pars Krisztián még mindig pekingi ezüstérmére vár. A versenyen ugyanis előtte végző fehérorosz Gyevjatovszkij és Tyihon is doppingolt, mégsem sietnek visszaadni érmeiket. A nagy kérdés, nem lenne-e nagyobb visszatartó ereje a megszégyenítésnek, mint mondjuk ennek a képmutató hókuszpókusznak. Én nem vagyok híve a kabuli stadionokban tartott nyilvános kivégzéseknek, tolvajlásért kézlevágásnak, de megnézném mondjuk az olimpián lebukottak arcát, ha az érmeket egy évvel az esemény évfordulóján kellene visszaadniuk. Tizenöt ezer néző előtt a londoni Aquatics Centerben, a rendezés költségeit a résztvevők állnák. A medencébe nem is kellene vizet engedni. Csak érem-visszaadási ceremónia lenne, himnusz nélkül.

De térjünk vissza a való világba. És sepregessünk a saját portánk előtt. A nagy várakozással várt 200 m-es középdöntőkben (a férfiaknál pillangó, a hölgyeknél vegyes) Biczó Bence kiesése még magyarázható azzal, hogy azért maradt le éppen hogy a döntőről, mert rosszul jött ki a fal, Cseh Lászlóval kapcsolatban már más a helyzet. A fair play szellemében nem korrekt, ha Laci szereplését úgy értékelnénk, hogy egyik fő száma még hátravan, úgyhogy várjunk csütörtökig. Hosszú Katinka viszont döntős, bár a jelek szerint Je Si-vent csak akkor lehet legyőzni, ha belefullad a vízbe.

Az olimpizmus szellemében egy klasszikussal nyugtatom magam: nem a győzelem, a részvétel a fontos. Hm.