Két Krisztián, egy eset

A 49-szeres válogatott Lisztes Krisztián nem kap lehetőséget, hogy 50. alkalommal is címeres mezben játsszon. Az indok még komolyan is vehető, nevezetesen, hogy a nemzeti csapat már a következő évi feladatokra készül, minden percet ki kell használni. Egervári Sándor szövetségi kapitány is az érvelők között volt, elvégre rajta múlott, hogy Lisztes nem kapott meghívót.

Kimondva kimondatlanul ott lapult az okok között, hogy a válogatottság nem kívánságműsor. Ez előtt az érv előtt hajoltam meg, néhány kolléga meggyőzött, elvégre „kegyeleti” alapon ne osztogassák a válogatottságot, csak azért, hogy kerek szám legyen a vége. Noha kicsit másról is van szó, elfogadtam, Hegyi Iván Népszabadságban a múlt héten megjelenő glosszáján pedig vitatkozni sem lehetett, többek között Buzánszky Jenő 48 válogatottságát hozta fel példaként. Az Aranycsapat jobbhátvédjének nem járt volna még kettő?

Itt most azért tennék egy kitérőt, mert a hozzám hasonló korú kollégák, szurkolók tudják, nem feltétlenül a válogatottság kerekítésén van a hangsúly, hanem a futballista karrierjéhez méltó búcsún. Jómagam emiatt láttam volna szívesen a pályán – ha csak negyed órára is – Dárdai Pált, Lipcsei Pétert vagy Lisztes Krisztiánt.

Nem ördögtől való módi ez, Albert Flórián úgy lett 75-szörös válogatott a jugoszlávok ellen 1974-ben, hogy előtte 1972-ben húzott címeres mezt. Utolsó mérkőzésén 15 percre szállt be, senki sem firtatta, hogy az barátságos mérkőzés-e vagy sem.

Tichy Lajos 1964-ben az Eb-elődöntőben játszotta 70. mérkőzését, búcsúmeccsén a nemzeti csapatban 1971-ben lépett pályára. Sokáig gondolkodtak rajta, de végül jól döntöttek…

Grosics Gyula 86. válogatott mérkőzésén még tíz percet sem védett, amikor 1962. október 14-én Szentmihályi Antal váltotta a jugoszlávok ellen a Népstadionban. (Ennél rendhagyóbb, s nem is szorosan idevágó Szusza Ferenc utolsó mérkőzése: 1956. július 15-én a Népstadionban a lengyelek ellen 33 évesen évesen lett 24-szeres válogatott. Előtte több mint négy évvel azelőtt, 1952-ben Moszkvában lépett pályára. Akkor Sebes Gusztáv volt a kapitány, őt éppen az 1956-os, lengyelek elleni találkozó előtt váltotta Bukovi Márton. Ő mindjárt beállította Szuszát, de a 36. percben lecserélte, helyét Machos Ferenc foglalta el. Aztán Puskás Ferenc megsérült, a második félidőre helyére a kapitány Szuszát küldte vissza, aki góllal búcsúzott. Más kérdés, hogy Machos is meghálálta a bizalmat. Erre mondják, pazar edzői húzás!)

Nem szaporítom a szót, ezeknek az utolsó perceknek volt bukéja, Grosics és Albert búcsújára emlékszem is. De ha nem, hát nem...Dárdai, Lipcsei és Lisztes sem jelenthet kivételt – még akkor sem, ha mindhárman a magyar futball kiemelkedő egyéniségei, s ez még akkor is igaz, ha a kor, amelyben kiemelkedtek társaik közül, nem éppen labdarúgásunk aranykora.

Aztán Németh Krisztiánt meghívták a válogatott keretbe, s ez azért mindent más optikán keresztül láttat. A 22 éves csatár beválogatását azzal indokolták, hogy jót tesz a játékosnak, ha érzi a bizalmat. Lélekben megerősödve vághat (ismét) a légióskodásnak. Mert egyelőre az MTK NB II-es együtteséből hívta meg a szövetségi kapitány, akinek a csatár az U20-as válogatottban alapembere volt.

Németh Krisztiánt magam Törőcsik Andráshoz hasonlítottam az egyiptomi vb idején, más kérdés, hogy (eddig) nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Sérülékeny, továbbá menedzsmentje érdekei nem feltétlenül egyeznek a játékoséval, de azt se hallgassuk el, akarati tényezőkben sorstársa, Gulácsi Péter mintha erősebb lenne. Minden negatívum a futballistán csapódott le, most az újratöltés fázisában Egervári segítő kezet nyújt. Nincs is ezzel semmi baj, de érdekes módon a Lisztes mellőzésénél felhozott érvek nem hangzottak el. Kettős mérce a javából, még ha tudjuk, Németh évekre megoldhatná a válogatott csatárgondjait, míg Lisztes nem a jövő embere.

Miért nem kerettag Torghelle Sándor? Vagy Nikolics Nemanja, aki azért lett magyar állampolgár, hogy ha bizonyít, válogatott lehessen. Mindenesetre annyit bizonyított, mint Németh Krisztián.

De fogadjunk el egy mindent felülütő érvet. A szövetségi kapitánynak lehetnek kedvencei vagy fogalmazzunk finomabban, olyanok, akik jobban beleférnek a taktikai elképzelésébe. Egyik sem ördögtől való. Nyilván a Liechtenstein elleni meccsen is lesz taktika, de azért ne misztifikáljuk a dolgot. Pénteken nem kaphatott volna helyet tíz percre Lisztes Krisztián? Vagy akár egyszerre Dárdaival és Lipcseivel? Hogy ettől komolytalanná vált volna a találkozó? Nem hiszem. Azt viszont igen, ha az egyik esetben érvként felhozott okok a másik esetben szóra sem érdemesek, ott valami hibádzik.

S nem csak a kommunikáció...