Böhnbe esés után

Karl Erik Böhn kinevezése kapcsán egyet tudunk bizton, a döntéshozók részéről kellett hozzá bátorság, a többi majd elválik. Vegyük először a pozitívumot: a magyar női kézilabdázás éppen leszakadóban van a világ élvonalától, de a folyamat a válogatott szintjén még megfordítható. Mert a sportág nem tart ott, ahol a futball, a labdarúgóként híres, ám edzőként középszerű múlttal bíró Lothar Matthäus és Erwin Koeman sem tudott sokat segíteni, nehéz a magyar közegbe olyan edzőt hozni, aki idomul is, meg nem is hozzá. De nem folytatom, mert ez nem foci.

Sem a szakmai, sem a morális válság nem olyan mély, mint a legnépszerűbb sportágban.

De mélyül. Böhn ugyan meghozhatja azt, amiért külföldi edzőt szokás szerződtetni, nevezetesen más kultúrát ültet egy hagyományaira építő, de önmagától megújulni képtelen közegbe, új impulzust adva egy jobb eredményekre képes, de az ahhoz
vezető utat rendre eltévesztő közösségnek. Tehát a női kézilabda-válogatott presztízse jóval a magyar futballválogatott felett áll, ami pedig Böhn szakmai múltját illeti, Matthäust és Koemant is kenterbe veri, legalábbis világhírű csapat edzője volt. Van rá esély, hogy a norvég Magyarországon is megtalálja a siker kulcsát.

S hogy mégis miért beszélek válságról? Mert ha jobban belegondolunk, Böhn kinevezése a kézilabdázásban dolgozók bizalomvesztése.

Leginkább egymás iránt.

Márpedig ennél rosszabb nincsen.

Az edzőbizottság a magyar jelöltek (Hajdu János, Kovács Péter) mellett foglalt állást, Kenyeres József kijelentette, alulértékelték a magyar edzői kart, Köstner Vilmos fogalmazott a legtalálóbban, amikor azt mondta, hiába lenne Magyarországon a legjobb dzsúdóedző, Japánba kerülve nem őt választanák szövetségi kapitánynak.

A pletykák szerint Vetési Iván szövetségi elnöknél Böhn prioritást élvezett, az elnökség nagy része – a tagság mandátuma hamarosan lejár – akár megfelelési kényszerből is eszerint szavaz(hat)ott. Bizonyíték nincsen rá, de miért ne lehetne így? Ahogyan arra sincsen bizonyíték, hogy a Győrbe igazoló Heidi Löke nem kérte-e korábban a klub vezetőségét, ha lehet, idővel gyermeke apjának is – aki az első körben bébiszitternek érkezett – szerezzenek állást. Két fizetésből mégis csak könnyebb... A győriek pedig lobbiztak, hogy Konkoly Csaba vezetőedző feje felett ne lógjon amolyan Damoklész-kardként Böhn győri jelenléte, s a norvégot gyorsan a kapitányjelöltek közé tuszkolták, hátha. Hogy Böhn nem csak cumival és csörgőkkel érkezett, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a Nemzeti Sportban (augusztus 31., 11. oldal) megjelent információ szerint érdekében hetekig agilisan lobbizott egy ügynökség.

De kanyarodjunk vissza a bizalomvesztéshez. Fogadjuk el, hogy volt olyan elnökségi tag, akinek sem Hajdu, sem Kovács nem felelt meg, de ha más magyar edző nevével is találkozik, nem Böhnre szavaz. Ha a kézilabda-társadalom prominens szereplői úgy akarták volna, azt mondják: „Ácsi! Kovács és Hajdu nem kell, de Böhn se! Legyen mondjuk Németh András vagy Zsiga Gyula.” Utóbbi két név bárkiével behelyettesíthető, ha pedig akarunk valakit, azt bárhonnan ki lehet vásárolni. Már persze ha van rá szándék. A tények ismeretében nem volt. Hogy aztán Kovács és Hajdu patikamérlegen kimért szakmai érvek alapján találtatott könnyűnek a tisztségre vagy csupán pillanatnyi érdek (lásd fentebb) szorították a háttérbe őket, ma már kideríthetetlen. Az viszont kideríthető, hogy a magyarok egymásba vetett bizalmát, hitét egy eredetileg bébiszitternek érkező, amúgy nem rossz szakember alaposan megrendíti. Amolyan nevető harmadik, csak hogy a másik kettő ne legyen kapitány. Ennél nagyobb szégyen nincsen. Más kérdés, hogy a Böhn-Löke család és az elnökségi tagok önös érdekérvényesítéséből a válogatott is profitálhat.

De ez ebben az összefüggésben részletkérdés.

THURY GÁBOR

Sem a szakmai, sem a morális válság nem olyan mély, mint a legnépszerűbb sportágban.

De mélyül. Böhn ugyan meghozhatja azt, amiért külföldi edzőt szokás szerződtetni, nevezetesen más kultúrát ültet egy hagyományaira építő, de önmagától megújulni képtelen közegbe, új impulzust adva egy jobb eredményekre képes, de az ahhoz
vezető utat rendre eltévesztő közösségnek. Tehát a női kézilabda-válogatott presztízse jóval a magyar futballválogatott felett áll, ami pedig Böhn szakmai múltját illeti, Matthäust és Koemant is kenterbe veri, legalábbis világhírű csapat edzője volt. Van rá esély, hogy a norvég Magyarországon is megtalálja a siker kulcsát.

S hogy mégis miért beszélek válságról? Mert ha jobban belegondolunk, Böhn kinevezése a kézilabdázásban dolgozók bizalomvesztése.

Leginkább egymás iránt.

Márpedig ennél rosszabb nincsen.

Az edzőbizottság a magyar jelöltek (Hajdu János, Kovács Péter) mellett foglalt állást, Kenyeres József kijelentette, alulértékelték a magyar edzői kart, Köstner Vilmos fogalmazott a legtalálóbban, amikor azt mondta, hiába lenne Magyarországon a legjobb dzsúdóedző, Japánba kerülve nem őt választanák szövetségi kapitánynak.

A pletykák szerint Vetési Iván szövetségi elnöknél Böhn prioritást élvezett, az elnökség nagy része – a tagság mandátuma hamarosan lejár – akár megfelelési kényszerből is eszerint szavaz(hat)ott. Bizonyíték nincsen rá, de miért ne lehetne így? Ahogyan arra sincsen bizonyíték, hogy a Győrbe igazoló Heidi Löke nem kérte-e korábban a klub vezetőségét, ha lehet, idővel gyermeke apjának is – aki az első körben bébiszitternek érkezett – szerezzenek állást. Két fizetésből mégis csak könnyebb... A győriek pedig lobbiztak, hogy Konkoly Csaba vezetőedző feje felett ne lógjon amolyan Damoklész-kardként Böhn győri jelenléte, s a norvégot gyorsan a kapitányjelöltek közé tuszkolták, hátha. Hogy Böhn nem csak cumival és csörgőkkel érkezett, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a Nemzeti Sportban (augusztus 31., 11. oldal) megjelent információ szerint érdekében hetekig agilisan lobbizott egy ügynökség.

De kanyarodjunk vissza a bizalomvesztéshez. Fogadjuk el, hogy volt olyan elnökségi tag, akinek sem Hajdu, sem Kovács nem felelt meg, de ha más magyar edző nevével is találkozik, nem Böhnre szavaz. Ha a kézilabda-társadalom prominens szereplői úgy akarták volna, azt mondják: „Ácsi! Kovács és Hajdu nem kell, de Böhn se! Legyen mondjuk Németh András vagy Zsiga Gyula.” Utóbbi két név bárkiével behelyettesíthető, ha pedig akarunk valakit, azt bárhonnan ki lehet vásárolni. Már persze ha van rá szándék. A tények ismeretében nem volt. Hogy aztán Kovács és Hajdu patikamérlegen kimért szakmai érvek alapján találtatott könnyűnek a tisztségre vagy csupán pillanatnyi érdek (lásd fentebb) szorították a háttérbe őket, ma már kideríthetetlen. Az viszont kideríthető, hogy a magyarok egymásba vetett bizalmát, hitét egy eredetileg bébiszitternek érkező, amúgy nem rossz szakember alaposan megrendíti. Amolyan nevető harmadik, csak hogy a másik kettő ne legyen kapitány. Ennél nagyobb szégyen nincsen. Más kérdés, hogy a Böhn-Löke család és az elnökségi tagok önös érdekérvényesítéséből a válogatott is profitálhat.

De ez ebben az összefüggésben részletkérdés.

THURY GÁBOR