Tízből egy

A magyar–holland mérkőzéssel kapcsolatban mostanában elhangzik az a felütés, hogy tíz mérkőzésből kilencet a hollandok nyernének, de ez az az egy, amelyen mi pontot szerezhetünk. Helytálló-e a megállapítás, szabad-e e mögé a jól hangzó mondat mögé bújva várni a meccset, amelyről – a média sugallatára is – maguk a játékosok is elhiszik, hogy ez az az egy? Ironikusabban: ha egyáltalán van egy, ez lesz az az egy?

Hát nem tudom. Én legalábbis nehezen igazodom ehhez a mondathoz. Igaz, régebben nem is kellett. A mexikói vb – jó, ennek is nyáron már negyed százada – előtt egy ilyen mondat értelmezhetetlen volt, mert a magyar válogatott a hazai meccsein minimum 50 százalékos győzelmi eséllyel vette fel a küzdelmet. De hagyjuk, azok az idők elmúltak, a mai fiataloknak semmiféle futballsikerélménye nincs (na jó, kevés), ahogyan csökkent az eredményesség, úgy terjedt el a szerethető csapat elnevezés, amely a kommunikációs szakértők szerint nyilván rendkívül pozitív minősítés, csak éppen a futballhoz nincsen semmi köze. De nem baj, elvégre virtuális világban élünk.

Mi most mégis a tízből azt az egyet várjuk – meg hogy legyenek a fiúk szerethetőek. Rájöttem: nem azért nem jó korosabbnak lenni, mert az eleve rossz, hanem azért, mert aki korosabb, annak a magyar futballban legalábbis, van viszonyítási alapja.

A másik oldalról még nehezebb megközelíteni egy ilyen találkozót. Mert úgy azért nem lehet kifutni a pályára, hogy ússzuk meg egy tisztes vereséggel. Az is nonszensz, ha egy válogatott nem lát fikarcnyi esélyt sem a továbbjutására vagy az adott meccsen legalább egy pontra. Képzeljék el azt is, micsoda visszhangot váltott volna ki a selejtezők előtt, hogy mi most a harmadik helyet célozzuk meg. A labdarúgás világában kisebbnek mondott nemzeteknél egy ilyen nyilatkozat a realitást tükrözi, de a magyar ember még mindig azt hiszi, hogy (futballban is) fentről lefelé kell nézni a világot, még akkor is, ha tudja, helyünknél fogva éppen fordítva illene. Illúziókat kergetünk, de mi már csak ilyenek vagyunk. De ne nézzem meg a mérkőzést, mondván úgyis kikapunk? Mert azért ne feledjük, a hollandok a tavalyi vb ezüstérmesei, aktuálisan a világ második legjobb csapata az övék. Egy ilyen ellenfélre nem lehet rárontani, mert az életveszélyes. De ez még nem zárja ki, hogy ne a pontszerzés reményével játszunk. Mert lehet, hogy nem szerzünk, de ne legyünk kishitűek.

Most nem mondom azt, hogy örülnék, ha a magyar válogatott szoros mérkőzésen vereséget szenvedne, de ha úgy kapunk ki, hogy felvállaljuk önmagunkat, akkor legalább elmondhatjuk, már közvetlenül a világ elitjéhez tartozó együttes sem vehet minket félvállról. Király Gábor a Nemzeti Sport szerdai számában fején találta a szöget a vele készült interjúban: „A kérdés ezúttal az lesz, mi hogyan lépünk fel, csak reagálunk-e a megmozdulásaikra, vagy magunk is merünk kezdeményezni.” Azért kopiztam ide a kapus szavait, mert teljesen fedik az általam elvártakat. Nincs benne győzelmi kényszer, sem annak rögzítése, hogy gyengébbek vagyunk. Pusztán egy vágyat tartalmaz, amely ha ténnyé nemesül, akkor...

Akkor a tízből ez a meccs lehet az az egy.

S majd elfelejtettem: szerethető lesz a csapat. Ha már most nem az.