Mekkora lesz a zakó?

A pénteki magyar–holland meccsből azt a következtetést vonhatjuk le, annak ellenére, hogy a labda gömbölyű, nem történhet meg bármi. Azaz tízből egyszer sincs esélyünk a pontszerzésre.

Ez a felismerés persze nem forradalmi, viszont futballunkkal kapcsolatban egyre inkább igaz. Régebben el lehetett csípni egy-egy pontot a legjobbaktól is, manapság ez csak akkor képzelhető el, ha szó szerint szögbe lép az ellenfél. Mind a tizenegy... A látványsportágak közül kosárlabdában és jégkorongban szinte mindig beigazolódik a papírforma, kézilabdában van némi esély a meglepetésre.

Még a játék jellegéből fakadóan talán futballban volt a legnagyobb sansz a tudásbeli különbség időleges eltüntetésére, ám erre is egyre kevesebb lehetőség nyílik. De akkor mi az, ami eredmények számít egy szuperklasszis ellenféllel szemben? Pontosabban eredményről ne beszéljünk, inkább elvárásról.

Ha az ember higgadtan nézte a pénteki magyar–hollandot, rövid időn belül szembesült a tényekkel: a fizikai paraméterek tekintetében nincsen esélyünk. Ezek elsődleges tényezők, s nyugodtan soroljuk ide a technikai felkészültséget, amelyről régebben azt mondtuk: ha erőben, gyorsaságban nem is, de technikai téren felvettük a versenyt az ellenféllel. Ez sem volt igaz, mert más lassú mozdulattal átvenni a labdát, passzolni, s megint más a jobbak ritmusában.

De jó volt ezt a megengedő mondatot odaszúrni, mintegy felmentésként, hogy azért a technikásnak mondott magyar labdarúgás legalább ebből a szempontból ne veszítse el a renoméját. Elvesztette... A technika fogalma is átalakult: életszerűtlen lassú tempóban trükközni a labdával, amikor a legjobbak már kozmikus sebességen futballoznak. Tehát rendben – illetve dehogy is van rendben –, ennyit tudunk.

Van azonban a játéknak néhány olyan eleme, amellyel ha győzni nem is lehet, de legalább befolyásolhatja a szurkolók viszonyát a vereséghez. Mert bárki bármit mond, a pénteki csapaton nem látszott az akarás – lehet persze, hogy akartak, csak éppen nem jött le –, s a vereséget ez tette igazán bántóvá, nem a négygólos különbség.

A látottak alapján az amszterdami mérkőzés előtt csak egy vigaszunk lehet, a mondás, hogy kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni. (Némi gonoszkodással persze ezt árnyalhatjuk, hogy csapataink ebben a tekintetben tudnak rendhagyót produkálni.) Nem lehet azt mondani, hogy az akarás vagy az elszántság csökkenti a tudásbeli különbséget, de már ott tartunk, hogy ez a 0–4 nem lett volna olyan fájó, ha...

Ha játékosaink úgy léptek volna oda, hogy legalább kis fejtörést okozzanak az ellenfélnek. Felmerülhet persze, hogy kerül ide a pénteki mérkőzés, amikor kedden a visszavágót játsszák!? Nos, úgy, hogy két egymást követő meccs viszonylatában legalábbis, ne lépjünk ugyanabba a folyóba.

Ha ez így lesz, a méretes zakót is könnyebb (el)viselni. Mert ugyan a két válogatott közti különbség tükrözi a két ország labdarúgása közti differenciát, legalább mentalitásban ne legyen szakadéknyi a távolság.