A vágy titokzatos tárgya

Ausztriában kezdődik a kézilabda Eb, különösebb tétje nincsen, illetve, dehogynem, nagyon is van! Mégis azt írom, ha kiesik a csapat, akkor sincsen tragédia, a végső cél, a londoni olimpiai részvétel még nem vész el. Talán jobb is, hogy a 16 csapatos Eb még nem kvalifikál Londonra, Csoknyai István szövetségi kapitány első világversenyén összerázódhat a csapat Nagy László nélkül, s a torna után választ kaphatunk arra is, az átlövő hiányzása (m)ennyire hangsúlyos kérdés?

A papírforma szerint a francia, spanyol, cseh, magyar csoportból a cseheket megverve juthatunk a középdöntőbe, ez önmagában azt is jelenti, hogy a 2011-es vb-re az oda-visszavágós selejtező előtt könnyebb ellenfelet kapunk, a világbajnoki részvétel elérhető. Ha válogatottunk az utolsó helyen végez csoportjában, akkor erős csapatot kaphat a vb-selejtezőn. A 12 csapatos olimpiai tornán a kontinensbajnokok mellett biztos induló a házigazda angol csapat, továbbá a 2011-es világbajnok. A vb-2., 3., és 4. helyezett olimpiai selejtezőtorna rendezője lehet, ezekhez rendelik a vb-5., 6., 7. csapatokat, és csoportonként az első két helyezett mehet Londonba. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy jövőre legalább vb-hetedikeknek kellene lennünk, amire nagyobb esély van, mint a mostani Eb-n hetedik helyen végezni (Ausztriában egyébként az 5-6. helyért játszanak, a további sorrendet megállapítják). Aztán persze nem ritkák a speciális helyzetek, vegyük például a 2007-es vb-t, amelyen 8. lett Izland, ez mégis selejtezőtornát ért, kijutott Pekingbe (ott ezüstérmes lett), míg a 9. magyar válogatott nem selejtezhetett – más kérdés, hogy a vb-középdöntőben éppenséggel legyőztük Csehországot.

A versenykiírásra nem kell mérget venni, a nemzetközi szövetség, az IHF honlapján úgy szerepel ez a verzió, mint valószínűsíthető lebonyolítási szisztéma.

A tavalyi vb-n a Hajdu János szövetségi kapitánnyal 6. magyar csapatból a jó nevek közül mindössze Nagy László és Mocsai Tamás esett ki, utóbbi hiányzása előbbi távolmaradásának a következménye is, mert úgy gondolta, hogy a világklasszis jobbátlövő helyén több lehetőséghez jut. Lemondása a válogatottságról azért is adott pikáns értelmezést a tényeknek, mert édesapja, Mocsai Lajos a válogatott gerincét alkotó Veszprémben főnöke a szövetségi kapitány Csoknyainak, ketten akár egy kávé mellett is beszélgethettek volna a Mocsai fiú sorsáról, ehelyett Lajos lépten-nyomon azt hangoztatta, fia van annyira felnőtt, hogy ne szoruljon apja segítségére, s maga döntsön. Erre mondják, minden szó igaz, mégis én azt mondom, hogy kommunikációs zavar a javából.

Ami azt illeti, Nagy Lászlótól inkább elvártuk volna, hogy maga döntsön, de Laci lebegtette, lebegteti döntését. A közelgő Eb előtt a szövetség mintegy erre válaszul bekeményített, a 2009. december elsejével ultimátumot szabott a játékosnak, aztán a vezetőség rájött, nincs értelme keménykedni. Azon elmélkedni, hogy a szinte „életfogytiglan” barcelonai szerződéssel bíró Lacinak „mindhalálig” a magyar válogatottban kell játszania, vagy spanyollá (is) vedlik – lévén az egyén szabadságát toleráljuk –, nem ezen írás tárgya.

Végül is profitálhatunk ebből a helyzetből. Előtérbe kerülhetnek olyanok, akik Nagy szereplése mellett kevesebb lehetőséget kaptak volna, továbbá bővülhet a taktikai repertoár, elvégre nem lehet azzal a tudattal játszani, hogy a végén majd Laci bedobja... Ahogy írom, egyre inkább belelkesülök, igen, ez kimondottan jó nekünk, ha már így adódott, ki kell használni, aztán tudatosul bennem, mi lenne, ha ő is játszana, fele olyan jól, mint amennyi jót az utóbbi időben boldog-boldogtalan elmondott róla. De inkább azt kívánom, nélküle is szerepeljünk jól. Olyannyira jól, hogy azzal az érzéssel jöjjünk le a pályáról, nélküle is vagyunk olyan jók, hogy vele se lettünk volna jobbak.

A többit az élet megoldja.



A papírforma szerint a francia, spanyol, cseh, magyar csoportból a cseheket megverve juthatunk a középdöntőbe, ez önmagában azt is jelenti, hogy a 2011-es vb-re az oda-visszavágós selejtező előtt könnyebb ellenfelet kapunk, a világbajnoki részvétel elérhető. Ha válogatottunk az utolsó helyen végez csoportjában, akkor erős csapatot kaphat a vb-selejtezőn. A 12 csapatos olimpiai tornán a kontinensbajnokok mellett biztos induló a házigazda angol csapat, továbbá a 2011-es világbajnok. A vb-2., 3., és 4. helyezett olimpiai selejtezőtorna rendezője lehet, ezekhez rendelik a vb-5., 6., 7. csapatokat, és csoportonként az első két helyezett mehet Londonba. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy jövőre legalább vb-hetedikeknek kellene lennünk, amire nagyobb esély van, mint a mostani Eb-n hetedik helyen végezni (Ausztriában egyébként az 5-6. helyért játszanak, a további sorrendet megállapítják). Aztán persze nem ritkák a speciális helyzetek, vegyük például a 2007-es vb-t, amelyen 8. lett Izland, ez mégis selejtezőtornát ért, kijutott Pekingbe (ott ezüstérmes lett), míg a 9. magyar válogatott nem selejtezhetett – más kérdés, hogy a vb-középdöntőben éppenséggel legyőztük Csehországot.

A versenykiírásra nem kell mérget venni, a nemzetközi szövetség, az IHF honlapján úgy szerepel ez a verzió, mint valószínűsíthető lebonyolítási szisztéma.

A tavalyi vb-n a Hajdu János szövetségi kapitánnyal 6. magyar csapatból a jó nevek közül mindössze Nagy László és Mocsai Tamás esett ki, utóbbi hiányzása előbbi távolmaradásának a következménye is, mert úgy gondolta, hogy a világklasszis jobbátlövő helyén több lehetőséghez jut. Lemondása a válogatottságról azért is adott pikáns értelmezést a tényeknek, mert édesapja, Mocsai Lajos a válogatott gerincét alkotó Veszprémben főnöke a szövetségi kapitány Csoknyainak, ketten akár egy kávé mellett is beszélgethettek volna a Mocsai fiú sorsáról, ehelyett Lajos lépten-nyomon azt hangoztatta, fia van annyira felnőtt, hogy ne szoruljon apja segítségére, s maga döntsön. Erre mondják, minden szó igaz, mégis én azt mondom, hogy kommunikációs zavar a javából.

Ami azt illeti, Nagy Lászlótól inkább elvártuk volna, hogy maga döntsön, de Laci lebegtette, lebegteti döntését. A közelgő Eb előtt a szövetség mintegy erre válaszul bekeményített, a 2009. december elsejével ultimátumot szabott a játékosnak, aztán a vezetőség rájött, nincs értelme keménykedni. Azon elmélkedni, hogy a szinte „életfogytiglan” barcelonai szerződéssel bíró Lacinak „mindhalálig” a magyar válogatottban kell játszania, vagy spanyollá (is) vedlik – lévén az egyén szabadságát toleráljuk –, nem ezen írás tárgya.

Végül is profitálhatunk ebből a helyzetből. Előtérbe kerülhetnek olyanok, akik Nagy szereplése mellett kevesebb lehetőséget kaptak volna, továbbá bővülhet a taktikai repertoár, elvégre nem lehet azzal a tudattal játszani, hogy a végén majd Laci bedobja... Ahogy írom, egyre inkább belelkesülök, igen, ez kimondottan jó nekünk, ha már így adódott, ki kell használni, aztán tudatosul bennem, mi lenne, ha ő is játszana, fele olyan jól, mint amennyi jót az utóbbi időben boldog-boldogtalan elmondott róla. De inkább azt kívánom, nélküle is szerepeljünk jól. Olyannyira jól, hogy azzal az érzéssel jöjjünk le a pályáról, nélküle is vagyunk olyan jók, hogy vele se lettünk volna jobbak.

A többit az élet megoldja.