6:3, avagy a magyar eposz

Ötvenhat évvel ezelőtt ezen a napon győztük le az angolokat 6:3-ra a Wembleyben, és az Évszázad mérkőzése azóta is ott van a magyar emberek tudatában, ám egyre inkább nem tudunk mit kezdeni a nevezetes dátummal, mi több, a mögötte álló eseménnyel sem. Egyre kevesebben élnek azok közül, akik a helyszínen látták; akik látták, főleg britek voltak, nekünk maradt Szepesi György, meg a meccs köré szövődött legenda.

Aztán ahogy telt az idő, egyre több részlet látott napvilágot, a legendárium egyre bővült. Az ötvenedik évfordulóra több, a mérkőzéssel kapcsolatos kisebb-nagyobb lélegzetvételű írás jelent meg, míg a közszolgálati televízió a találkozó egészét a műsorára tűzte, hogy a valóság és a legenda közti különbség fejbe kólintson, vagy éppen ne. Elsősorban a fiatal generáció állhat értetlenül a mítosz előtt, ám a „magyar mitológia" megértésében éppen a „mondakör" főalakja, Puskás Ferenc három évvel ezelőtti halála segített: az itthoni megemlékezések, a sportoló halálhírének külföldi visszhangja némileg közelebb hozhatta a 6:3-at. A világraszóló győzelmet kivívó Aranycsapat tagjai közül már csak ketten, Grosics Gyula és Buzánszky Jenő élnek – egy kolléga írta, éppen Puskás halála kapcsán: ahogyan velük kezdődik az összeállítás, úgy velük is fejeződik majd be...

Mindeközben a jelenben a magyar futball romjain ülünk, kétségbeesve kapaszkodva minden egyes reménykeltő eredménybe, hogy majd talán most. Generációk nőttek fel a 6:3 óta, s a fiatalabbak már nem értik, mi ez a nosztalgikus kötődés valamihez, ami ötvenhat év homályából dereng. Mindeközben Egervári Sándor az U20-as válogatott sikere kapcsán egy nyilatkozatában megemlítette, Magyarországon a futball a kultúra része – sikereit is ekként kellene kezelni, teszem már hozzá én.

Megszűnőben van egy legenda, mert az eredmények nem táplálják, mert a valóság nem ad okot a nosztalgiázásra – vagy csak éppen arra ad lehetőséget. Hogy aztán józannak(?) álcázott pesszimista hangok nyomják el az emlékezést: ugyan már, hol van az a 6:3?

Valóban, hol van? Része-e a magyar kultúrának, beágyazódott-e már annyira, hogy az iskolákban tanítani lehessen? S egyáltalán: a nem kerek évfordulók alkalmával hogyan kezeljük? Mert ahhoz, hogy legendák szülessenek, az is szükséges, hogy a meglévő hagyományokat ápoljuk.

Nos, egy rövid kitérőt illik tenni. A magyar nemzetnek, vagy ha úgy jobban tetszik, népnek nincsen eposza, de még valamire való mondaköre sem. Zrínyi Szigeti veszedelme alkalmas lett volna a nemzettudat ápolására, de nem könnyű olvasmány, továbbá az idő átvitt értelemben nem tette arra a polcra, hogy mindenki elérhesse. A görög mitológiából táplálkozó Iliász és Odüsszeia felfűzött, jól kitalált történet, Vergilius Aeneise szintén, s nem kivételekről van szó. A germánok Nibelung-éneke, a franciák Roland-éneke, az oroszok Igor-éneke, a csatornán túl Arthur király legendája, mind-mind megfelel ennek a feltételnek, s akkor a finnek Kalevalájáról még nem is beszéltünk. Ha a magyar irodalomban nem is, a 6:3 kapcsán tágabb értelemben fellelhetők eposzi elemek.

Az előzmények, Stanley Rous megkeresése, a mérkőzés előkészületeinek taglalása (a magyarok hozattak labdákat Angliából) már egyfajta mitikus megközelítést ad, a játékosok tulajdonságainak elemzése, az ellentétes posztokon játszók összehasonlítása (Alf Ramsey-Czibor, Puskás-Billy Wright) mind-mind olyan elem, amely a „sztoriban benne van". Noha a magyar irodalomban Mándy Iván, Mészöly Miklós, Esterházy Péter, Garaczi László, Spiró György, Végh Antal – s a sor nem véges – meghonosította a futballt, mint írása tárgyát, a 6:3-hoz kapcsolódó igazi nagy eposz megírása még várat magára, s félő, hogy már nem is születik meg. A londoni diadal után Szepesi György mintegy buzdítva szólt, hogy „magyar költők, írjatok verset", s Zelk Zoltán – aki egyszer egy zord körülmények közt lejátszott meccs után azt kérdezte Puskástól, hogy van az, hogy az ő labdái mindig eljutnak a kiszemelthez, míg a többieké elakadnak a sárban, s Öcsi azt válaszolta: „költőkém, úgy kell rúgni!" – meg is énekelte az Évszázad mérkőzését.

Szóval, itt állunk a magyar Énekek éneke nélkül, pedig igény lenne rá. Vagy éppen arra, hogy egy jó tollú író fogyasztható műben olyan élvezhető tankönyvet tegyen le a fiatalok asztalára, amelyben korrajzon, Puskáson át minden benne van. Amelyből aztán legalább az Aranycsapat összeállítása ragadjon meg a felnövő generációk emlékezetében.

Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai II, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor.