Tenisz: fél éven belül top százas szeretne lenni Marozsán Fábián

– Két tornán is menetelt az elmúlt két hétben – hogy érzi magát az antalyai és a székesfehérvári siker után?
– Kicsit elfáradtam… Most edzőhetem van, keményen készülök, egy hosszabb teniszedzés mellett futó- és erősítő tréningem van mindennap, közte rövidebb gyógytorna, a nap végén kisebb kezelés, amikor foglalkozunk a legproblémásabb területekkel – kezdte a Nemzeti Sportnak adott interjúját Marozsán Fábián. – Reggel kilenc óra körül kezdek, és délután három körül jövök el a pályáról. Szombaton már utazom Gironába az újabb challengertornára, onnan pedig Estorilba, ahol egy ATP 250-es verseny kvalifikációján indulok.

– Úgy beszélt Székesfehérváron negyeddöntős ellenfeléről, a világranglistán akkor épp a kétszázon kívüli bolgár Adrian Andreevről, mintha közel lennének a rangsorban. Még nem szokta meg, hogy már jóval közelebb van a százhoz, mint a kétszázhoz?
– Igen, talán tényleg így van. A tornagyőzelem megdobta a helyezésemet, nem számítottam rá, hogy így kijön a lépés Antalyában. Az elmúlt időszakban az év eleje sosem sikerült jól, alig nyertem meccset, ezért volt kicsit meglepő még nekem is, hogy az enyém lett a trófea, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar százötvenen, sőt százharmincon belül leszek a világranglistán – főleg, hogy ezúttal még ütőváltás és kisebb betegség is hátráltatta a munkát.

– Miben mutatkoztak meg a nehézségek?
– Az utolsó kemény pályás tornám, egy 125 ranglistapontot adó challenger előtt nem tudtam teniszezni, és erőnléti edzésem sem volt, teljesen elment a kondim. Úgy álltam fel, hogy csak legyek túl az első fordulós meccse, pedig jól jött ki a sorsolás is – végül kikaptam egy olyan ellenféltől, akit korábban egy csapatversenyen simán megvertem. Ez nem tett jól az önbizalmamnak sem… Ráadásul tudtam, hogy jön a salakszezon, de ilyenkor, az elején kint még hideg van, sokszor saras a pálya, ami nem ideális, és mivel tavaly megnyertem huszonötezer dollár összdíjazású ITF-tornát márciusban, volt huszonöt pont, amit meg kellett védenem, nehogy visszacsússzak. Nem tűnt kiegyensúlyozottnak a helyzet.

– Miért okozott gondot az ütőváltás?
– Egy hétéves modellel játszottam eddig, nagyjából kétévente cseréltem, most viszont már nem lehetett kapni. Valójában már két-három éve küzdök ezzel, sokfélét kipróbáltam, de egyik sem vált be. Most már kényszerhelyzetben voltam, úgyhogy teszteltem ugyanannak a márkának, a Babolatnak az újabb szériáját, és a Yonexet is. A nyári csapatversenyen a Yonexszel nyertem néhány meccset, de aztán kimentem vele Thaiföldre és az Australian Openre, és kiderült, nem volt okos választás. Végül kaptam néhányat az új Babolatból, az jobban működik, hasonlít az előzőre, bár még nem az igazi, a korábbival hat év alatt „összekovácsolódtunk”. Én még nem profi ütővel játszom, ezt bárki megveheti a boltban. Akinek van sportszergyártó szponzora, annak személyre szabottan gyártják: megadhatja, hány gramm legyen, milyen a súlyeloszlás, a keret, a húrkiosztás, sok a variációs lehetőség, úgy azért könnyebb a váltás.

– Ezek szerint ez passzol a játékstílusához?
– Nem feltétlenül. Ez egy gyors ütő, pörgetésekhez kiváló, én pedig támadó szellemben játszom inkább, nagyokat szerválok, aztán laposakat ütök, keveset pörgetek. Inkább egy Head ütő passzol ehhez, de ha most a kezembe venném, rossz lenne, nem menne vele egyből jól a tenisz.

– Hogyan lett ebből mégis trófea, majd egy héttel később elődöntő?
– Nehéz pontos választ adni. Vártam a salakszezont, ez a borítás közelebb áll hozzám, és azt is gondoltam, hogy az elvégzett munka előbb-utóbb kijön. Antalyát edzőversenynek fogtam fel, egyértelműen a Kiskút Openre készültem, csak nem akartam itthon edzeni, mert a sátorban a salak bekeményedik, nemigen hasonlít a kinti salakra – ezért is ért teljesen váratlanul mindenkit a törökországi győzelmem. Úgy voltam vele, hogy örülnék ha nyernék egy-két mérkőzést, és esetleg a legjobb nyolcba jutnék. Aztán jöttek a meccsek, én haladtam előre, és egész jó teniszezőket, jó játékkal vertem meg! Mindig mondtam magamnak: most már jó lenne a következő mérkőzést is megnyerni. Nem változtattunk semmit a játékomon, mert láttuk, hogy hatékony. Ráadásul kívülről sem kaptam semmilyen nagy lökést, edző nélkül voltam kint. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy utána még Székesfehérváron is nyertem három mérkőzést, korábban a tornagyőzelmek után többnyire kiestem az első körben.

– Ott viszont már Önnel volt a trénere, Palágyi Miklós is.
– Igen, ő pontosan tudja, mikor mit kell tenni, ha baj van, akkor esetleg javítani a játékomon. Év elején velem volt külföldön is, sok terhet levesz rólam ilyenkor. Beütőpályát foglal, ha nem találok edzőpartnert, segít keresni, megnézi a bemelegítést, beütést meccs előtt, de téthelyzetben is nagyon jó, ha van kire kinézni a pálya szélére, megnyugtató, hogy van, aki támogat, azt akarja, hogy nyerjek, hogy jobbak legyünk együtt. Ha pedig nyerek, akkor megnézzük a következő ellenfelet, akár videókat is, hogy hogyan játszik, átbeszéljük, hogy mi működhet ellene.

– És ha nincs Önnel edző a verseny helyszínén?
– Akkor is mindent meg kell oldani! Meg is szoktam, bár nehezebb, mert mindezekkel egyedül kell foglalkoznom. Ilyenkor telefonon egyeztetek Mikivel.

– Szokott utazni Pataki Márkkal, a Hajdúszoboszló SE tenisz szakosztályának vezetőjével is, Gironába és Estorilba is ő kíséri el. Miben más ez, mint amikor Palágyi Miklóssal megy versenyezni?
– Mindig egyeztet Mikivel, aki otthon nézi a meccset, megbeszélik, hogyan látták a teljesítményemet, és az alapján lát el tanácsokkal, vagy végzünk feladatokat. Egyedül nem javít ki semmit a játékomban. Emberi oldalról pedig az különbözik, hogy mivel közel áll hozzám korban, egy nyelvet beszélünk, ez egy jó barátság is egyben – Mikire inkább felnézek, idősebb, más stílusban kommunikálunk.

– Olyannyira jó a barátságuk, hogy néhány hete Hajdúszoboszlóra is igazolt.
– Igen, nekem is és a klubnak is előnyös ez a megegyezés, tudunk egymásnak segíteni. Ők jobb feltételeket ajánlottak, mint korábbi egyesületem, én pedig örülök neki, ha hozzájárulhatok, hogy a kis közösségben, amit építenek, fellendüljön az utánpótlás.

– Szépen lépdel előre a világranglistán, most már a top száz sincsen túl messze…
– Igen, de van azért harminc hely, ami elválaszt tőle, ez nem olyan kevés. Körülbelül száztíz tiszta pontot kellene szereznem azon túl, amit meg kell védenem. Ez nem lehetetlen, de innentől kezdve szinte minden héten van megvédendő pontom. Ezt túl kell teljesíteni, szükség van néhány kiugró eredményre, két döntőre vagy tornagyőzelemre, hogy ebben az évben reális esélyem legyen bejutni a top százba.

– Hogy látja, mikorra érheti el?
– Ha fél éven belül sikerülne, boldog lennék. Ha hamarabb összejönne, nyilván nem mondanám, hogy kösz, nem kell, hagyjuk… De fokozatosan kell felépíteni a következő hónapokat, nem kockáztatva a sérülést vagy azt, hogy megbetegszem, az hosszú távon visszaütne. Persze az ember mindig szeretne jól teljesíteni, de az sem hátrány, ha néha megállunk, és átgondoljuk a helyzetet – már csak azért is, mert nem elég bekerülni a legjobb százba, ott is kellene maradni.