„Vannak trónkövetelők. Vannak küzdők. De király csak egy van”

Eiffel, Louvre, Champs-Élysées, Notre-Dame, Invalidusok dómja, Diadalív...

Kifogyhatatlan a sor, ha a francia főváros kötelező turisztikai itinerére pillantunk. Mindezzel párhuzamosan agyi tekervényeink megmagyarázhatatlan reflexiójaként, a fényűzés ideája avagy a (Nap)királyi luxuspaloták képzeletbeli kontúrja sejlik fel tudatunkban. Pedig Párizs „csak éppen mámorosabb és cifrább a többinél”, s bár e kijelentés tartalmával lehet vitatkozni, de annak autentikusságához kétség sem fér, elvégre Adynál avatottabb szakértőt e tárgykörben keresve sem találnánk.

A hiperpompa kontrasztjaként minő meglepő immáron több mint egy évszázada a rút, lábbeliket és a rajta lábatlankodókat sem kímélő vörös salak a francia teniszbajnokság ideális „reklámarca”. Ez a létező legfárasztóbb pályaborítás, amely egyfelől lassítja a labda ütemét, egyúttal irreális igénybevételi tesztre késztetve az emberi szervezetet, meggyorsítja a játékos fizikai és mentális elhasználódását.

A Fények Városának fentebb citált ambivalens jellegéről a legfrappánsabb megfogalmazást a kétszeres győztes ausztrál legenda, Rod Laver adta: „Párizs tavasszal sokaknak a szerelmet, másoknak a gesztenyefa virágzását jelenti, de nekem az év legnehezebb két hetét. A Roland Garros valami más, sokkal nagyobb kihívást jelent, mint a másik három Grand Slam-torna, mivel e helyütt a legnehezebb nyerni, és ez egyfajta túlélési verseny... Párizsban mindenki tisztában van azzal, hogy az utolsó pontig valódi csata zajlik, melynek végén rajtad a kimerültség, ruhádon és testeden pedig a vörös salak lesz úrrá.”

Nos, a valamennyi teniszező által egybehangzóan a sportág legkeményebb erőpróbájának tartott 14 napos küzdelem elmúltával, a hétfő reggeli ébredéskor a győztes mellett – megkockáztatom – a vesztest is az a mámorító tudatállapot kerítheti hatalmába, hogy vége, punktum, nincs tovább. Bár nincs konkrét tudomásunk, hogy Puerta, Federer, Söderling, Djokovics, Ferrer, Wawrinka vagy Thiem mázsás lelki súlytól megszabadulva szállt gépre Párizsból távozóban, de analóg történetük összecsengésében ugyanazon név alkot közös halmazt: Rafael Nadal.

Mivel a veszteséglistán szereplő veretes névsor szálai a spanyol világelsőnél futnak egybe, megkerülhetetlen a róla szóló – június elején esedékes – pársoros konszolidált laudáció. A mallorcai idei salakszezonját és annak legutolsó állomásán történteket értékelvén, többen már farkast kiáltva Rafa bukását vetítették előre a számára az év legfontosabb megméretésén, a Roland Garroson. Nos, amellett, hogy volt szerencsénk évszázados csodákat megtapasztalni „a sportban bármi előfordulhat” elve alapján (váratlan vereség, betegség, feladás stb.), a normál körülmények figyelembevétele mellett azért kijelenthető, hogy az ibériai fenomén számára a lehető legjobban sikerültek a főpróbák a premier-előadásra!

A kötelező strigulák behúzásával (Monte-Carlo Rolex Masters, Barcelona Open tizenegyedszer!) növelte előnyét mind az 500-as, mind a Masters-örökranglistán. Előbbi helyszínen Hacsanov, Thiem, Dimitrov, majd a döntőben Nisikori nem találta az ellenszert a spanyol ellen, aki a formáját a katalán városba is átmentette. Ott viszont a negyeddöntőben rezgett a léc Klizan ellen, szettlabdáról hozta vissza a rekorddöntéshez szükséges játszmát. A döntőben a jövő Nadalját láthattuk a görög Sztefanosz Cicipasz személyében, megszorítani ő sem tudta neves elődjét, de jelezte, ami késik, nem múlik!

Nem sokkal ezután John McEnroe 49 szettes csúcsát adta át a múltnak Rafa Madridban, viszont ezt követően Dominic Thiem két sima szettben búcsúztatta. Mint később kiderült, az osztrák elleni vereség a kisiklás kategóriájába devalválódott, s mintegy helyrehozván az otthon elszenvedett blamázst, 1827 nap után bevette Rómát is, immáron nyolc elsőségre tornászva fel önmaga rekordját az Örök Városban. Nadal ilyen sikeres felkészülési turné után, Párizsban nem szokott hibázni; különösen ember legyen a talpán, aki „best-of-5-ban”, 7 mérkőzésig tartó menetelést végigdarál. Ne felejtsük el, hogy az elmúlt 14 év alatt ez rajta kívül csak Federernek, Wawrinkának és Djokovicsnak sikerült.

Vasárnap uralkodóhoz méltóan vette fel a kesztyűt jelenkori, ügyeletes kihívójával. Űr- és atomteniszt produkálva őrölte fel ezt az amúgy igen szimpatikus bécsújhelyi fiatalembert, s 11, ugyanazon Grand Slamen elért tornagyőzelmével Margaret Court-i magasságokba ért.

S mellesleg eggyel közelebb (17) kúszott Rogerhez (20), ami az össz GS-címeket illeti. Mostani sikerének kulcsa: mértanian célzott előkészítő ütések, éles szögek, gyakori hálójáték, kiváló szervák és rövidítések, mindezek elegye és kiszámíthatatlan kombinációja. S jegyezzük meg: Rafa az 5 salakos torna alatt 1 vereséget szedett össze, és játszmát is csupán háromszor vesztett (Fognini, A. Zverev, Schwartzman ellen). Manapság az, hogy valaki csaknem hét hét leforgása alatt bedaráljon 1 GS-, 3 Masters-, 1 500/250-es tornát, olyan irreális vágyálom, mintha egy héten belül kellene játszania egy csapatnak hazai kupa-, BL-, Eb- majd zárásként vb-döntőt azon nem elhanyagolható „aprócska” feltétellel, hogy mindezen mutatványt a legtöbb energiát felemésztő pályaborításon kell teljesítenie!

Klisészámba menő észrevétel azt deklarálni, hogy jönnek a fiatalok... Más kérdés, hogy egyrészt annyiszor szajkózzuk az ifjakat, hogy a végén már megöregednek, és még mindig max a közönség soraiból nézhetik a döntőket. Másfelől most már a nagy számok törvénye értelmében azon a rögös bajnoksághoz vezető úton időszerű, hogy cseppenjen is valami nekik. Nagy talány egyelőre, hogy elődöntő formájában jön el a nagy pillanat, vagy a döntő napján is lesz (Thiemhez hasonló?) jelenésük a pályákon. Ami biztos, mennek, mint Dorothy a sárga köves úton, némelyikük hajthatatlanul és elszántan, fel nem adva a reményt, hogy útközben akad majd számára el-elpottyantott trófea. Zverev tavaly lépett erre az útra, majd kissé letért, de visszatalálni látszik, úgy fest, most lelkiekben is erősebb.

Thiem, az önkínzó fajta, ő salakon lépéselőnyben volt Saschához képest, de most kezdi megízlelni annak ízét, hogy milyen Rafával három nyert szettre (és vérre) menően meccselni. Őt már neves elődjéhez, a Terminátor becenévre hallgató Musterhez hasonlítják; feltételezvén stílusára és/vagy magára az osztrák vérvonalon mozgó „Schwarzira” is hajazva érdemelte ki ezen jelzőt. Az ifjakat nézve értékelendő igazán Nadal teljesítménye, aki hétről hétre próbál 150 százalékon pörögni, bár ami régebben ment, most hamarabb pattan el a buborék, és csúsznak félre a fogaskerekek az óramű-pontosságú játékában. Cicipasz ellen túl könnyen nyert Barcelonában, Thiem ellen ez visszaütött Madridban. Zverev mellett ez a két srác lehet, vagy már a jövő letéteményese: a „terre battue” borításon feltétlenül. Ám a nagyok (Djokovics, Wawrinka, Murray) gyengélkedése és igazolt (formakeresés) távollétében, nem feledkezhetünk meg a salakon mindig is jó Goffinről, Nisikoriról sem, ők a hosszú távú menetelések specialistái. Mint, ahogy ezen csoporthoz igyekszik felnőni a Roland Garros meglepetésembere, az olasz Marco Cecchinato is.

A jövőről még korai minden találgatás és prófécia, így a jelenben maradva, s látva Rafa mostani fináléban mutatott teljesítményét, a tény változatlan: a lehetetlen küldetés kategóriájába tartozik (immáron 14 esztendő óta) megállítani őt a döntő napján a Philippe Chatrier-n. Nadalra vetítve továbbra is állnak és milyen igazak Bruce Springsteen egykoron Elvisről mondott szavai: „Van egy csomó kemény srác. Vannak trónkövetelők. Vannak küzdők. De király csak egy van.”