A Bajnokság százhuszonöt éve

Ami mindjárt kever valamiféle különös ízt az idei viadalhoz, elvégre most ünnepelhetjük az esemény fennállásának 125. évfordulóját.Természetesen a teniszt már korábban feltalálták, a legősibbnek számító jeu de pomme név alatt már valamikor a 12. században csapkodták a labdát, az ebből kifejlesztett, a nem csupán arisztokratáknak való teremsportból szabadtérivé formált verziót 1874-ben szabadalmaztatta Compton Wingfield. Még jó, hogy három évvel később nem fizette be azt az ötven fontot, amely a szabadalom hétesztendős meghosszabbítását jelentette volna, továbbá azt, hogy a teniszt ma esetleg homokóra-alakú, a hálófelé keskenyedő pályán mívelnék szerelmesei. Így viszont az All England Club három, az új sportág iránt rajongó vezetője lenyesegette a Wingfield-féle szabálygyűjtemény vadhajtásait, s lefektették a mai tenisz fundamentumait. Persze, akadtak apróságok, amelyeken a későbbiekben módosítottak, például az első esztendőkben a főbíró, Henry Jones a megnyert pontok függvényében állítgatta a háló magasságát (amely harminc centivel volt feljebb az oszlopoknál, mint a jelenben). Aztán egy, a szervánál a labdát a feldobás után a saját adogatóudvaránál megütő játékos, Vere Goold 1879-es mesterkedéseit látva döntöttek úgy, hogy menet közben alkotják meg a lábhiba-szabályt (vagyis a labda megütéséig a szerváló nem lépheti át az alapvonalat). A térfélcsere intézményesítésére is később került sor, miképp 1883-ig kellett várni arra, hogy egy bizonyos R. B. Bagnal-Wild feltalálja az erőnyerést, miáltal nem borult fel a főtábla, mint a legelső tornán: akkor csupán egy elődöntőt rendeztek, hiszen a 22 indulóból az utolsóelőtti körre három játékos maradt. 1922-ig a vakszerencsén múlott, hogy a jobbak mikor kerültek öszsze, ekkor vezették ugyanis be a kiemelést, egy évvel azután, hogy eltörölték a "challenge roundot”: ez azért volt fontos, mert így a címvédőnek nem csupán egy meccsen kellett bizonyítania, a főtáblát megnyerő kihívóval szemben.1922 más miatt is nevezetes esztendő: ekkor költözött a most is ismert otthonába az All England Club. A Church Roadon fekvő komplexumot azért építették meg, mert a régit, a Worple Roadon kinőtte a torna. Egy becsületes angolnak ugyan beleborsózik a háta, de ettől még tény: egy francia hölgy miatt kellett felhúzni a jelenlegi arénát. Suzanne Lenglen minden idők egyik legzseniálisabb játékosa volt, az ismert adatok szerint egész karrierje során mindössze egyetlen meccset veszített, cserébe nemhogy a könyöke, de a felkarja, alant pedig a térde is elővillant lenge öltözéke alól, ami a fűzős-csipkegalléros kiszereléshez szokott közönséget egyfelől megbotránkoztatta, másfelől arra késztette, hogy nap nap után a három kilométerre lévő metróállomásig kígyózó sort alkosson a jegypénztár előtt.Maga a játék is Wimbledonban "cseperedett fel”: a második évben A. T. Myers volt az első, aki a feje fölül adogatott. 1881-ben a Renshaw fivérek feltalálták a hálójátékot (a klasszikus röptézést, elvégre az első bajnok, Spencer Gore is a neccnél csapdosta le a labdákat, igaz, egész karjával átnyúlt az ellenfél térfelére…), míg legnagyobb ellenfelük, Herbert Lawford a pörgetést.Kevés lenne egy egész újságoldal, ha fel akarnánk sorolni mindazokat a csodákat, amelyeket ezen ütésfajták és a kapcsolódó taktikai finomságok alkalmazása által mutattak be az All England Clubban. Géniuszok sora nyűgözte le a nézőket a bölcsőből szentéllyé nemesedett zöldövezetben az elmúlt egy és egynegyed században: Renshaw-ék, Doherty-ék, Tilden, a Muskétások, Perry, Budge, Hoad, Laver, Emerson, Newcombe, Borg, McEnroe, Connors, Edberg, Becker, Sampras… Vagy a hölgyeknél: Dod, Lenglen, Wills, Connolly, Bueno, Smith, King, Evert, Navratilova, Graf…Végtelen történet, felidézhetetlen mennyiségű sztorival (és esővel…), amely mindössze két szóval is elintézhető. The Championships. Azaz: A Bajnokság. A wimbledoni viadalt csupán így emlegetik a nagyvilágban, így nevezik versenynaptárakban – voltaképpen jogosan. Ez volt az első – különböztesse meg magát minden más esemény, amely fiatalabb 125 évesnél.