Téli olimpia: „Ez a realitás” – Bánhidi Ákos a három éremről

– Kezdjük a végével, vagyis a férfiváltó nagyszerű B-döntős futásával és hatodik helyével. Ugye
sejti, hogy sokaknak eszébe jutott, hogy...
– ...hogy ezzel a futással meglett volna a döntőbe jutás? Számítottam erre a felvetésre – mosolygott Bánhidi Ákos, a magyar rövid pályás gyorskorcsolya-válogatott edzője és menedzsere. – Azt azért látni kell, hogy a szerdai helyzet nem olyan volt, mint amilyen a múlt pénteki. Nekünk akkor azon kellett gondolkoznunk, milyen módszert alkalmazzunk a szerdaihoz képest teljesen más mentális és fizikai állapotban lévő csapatnál. Nem azt mondom, hogy a jó módszert alkalmaztuk, bár ha újra ott lennénk az elődöntő előtt, minden bizonnyal ugyanúgy döntenénk, mint akkor. De ez a B-döntős futás nem úgy él bennünk, hogy jaj, pénteken miért nem ezt a taktikát és módszert választottuk – nem! Láthatta mindenki, mit művelt Shaolin a B-döntő végén, csakhogy ő erre, egy ehhez hasonló utolsó két körre az elődöntőben nem állt készen. Akkor nem bírta volna el, hogy ekkora hátrányból érjen fel, és még győztesként is zárja a futamot.

– Kolléganője, Csang Csing Lina azt nyilatkozta a Nemzeti Sportnak, mivel két hétig tartanak az olimpián a short track versenyek, óhatatlanul felülnek a hullámvasútra – ezt értjük is, csak mintha ezúttal nagyobb mélységeket és magasságokat éltünk volna át, nem gondolja?
– Ez azért volt, mert olyan eredményeket értünk el, amilyeneket. Ha csak piszkáljuk a semmit, nem éreztük volna ennyire a hullámokat. Az, hogy a vegyes váltóval elhoztuk a bronzérmet, hogy megnyertük a férfi ezer métert, hogy férfi ezerötszázon majdnem odaértünk a dobogóra, kétségtelenül elvitte az energiát.

– Mindez azt is jelentette, hogy itt, Pekingben jóval több feladata adódott a jégen kívül, mint az edzéseken a pályán?
– Én mindig annyit teszek bele a nagy közösbe, amennyire úgy érzem, hogy szükség van, nem hiszem, hogy ezúttal többet kellett volna dolgoznom, mint máskor. Leginkább azért nem, mert közülünk senki sem felejtette el egy másodpercre sem, hogy hol van és mi a dolga.

– Az előbb úgy fogalmazott a férfi ezer méterről, hogy megnyertük – azt a kizárást ugyanúgy viszi magával tovább, mint az érmeket, a sikereket? Az ott történtek ugyanúgy beleégnek a szívébe, mint mondjuk Liu Shaoang győzelme ötszáz méteren?
– Nem tudok annál nagyobb drámát elképzelni, ami sportolót érhet, mint ami Shaolinnal történt ezer méteren, kivéve talán, ha betegség vagy sérülés szól közbe – ezt a legnehezebb megemészteni és feldolgozni, és én sohasem fogok arról a döntőről másként beszélni, mint hogy megnyertük.

– Pénteken érkezik haza a csapat, mit gondol, miről faggatják majd legtöbbször? A váltóelődöntőről, Shaolin kizárásáról, netán Shaoang aranyáról, vagy a többi éremről?
– Kicsit félek attól, és a tapasztalataim is ezt mutatják, hogy inkább azt feszegetik majd többen, amit nem tudtunk elérni Pekingben, és inkább érdekel majd sokakat az olimpia drámai része, de természetesen mindenféle kérdésre kész vagyok válaszolni. Az élet már csak ilyen, gyakran nem vesszük észre a napos oldalt, ám én emiatt nem haragszom – főleg előre.

– Akkor én kérdezem másról: most már elárulhatja, milyen titkos álmai, céljai voltak az olimpia előtt?
– Nem vagyok kishitű ember, ám velem kapcsolatban senki se feledje, hogy amióta létezik Magyarországon a rövid pályás gyorskorcsolyázás, én benne élek, sőt, én már akkor is ott voltam, amikor az első nagypályás korcsolyákat hegesztettük fel egyéb cipőkre, és nem létezett a földkerekségen olyan versenyző, akitől ne kaptunk volna egy kör alatt további hármat... Sokat, rengeteget dolgoztunk, hogy egyáltalán esélyesként indulhassunk egy olimpián, s bár rólam talán sokszor süt az „ide nekem az oroszlánt is” attitűd, végtelenül csodálatosnak ítélem meg az összes helyezésünket – és éppen a múltam miatt. Én nem úgy élem meg ezeket a sikereket, mint akinek az ölébe hullottak az eredmények. Vagyis amikor én egy világversenyre utazom a csapatommal, mindig tisztában vagyok a képességeinkkel, a tudásunkkal, legbelül pedig abban reménykedem, hogy elegendő munkát fektettünk a felkészülésbe.

– Tehát nem érmeket lát maga előtt ilyenkor, mint az egyszerű szurkoló, vagy éppen újságíró.
– Én ebben az olvasatban nem számítok egyszerű embernek, hiszen a sportágban élek, tudom, mi a különbség aközött, hogy az ember elolvassa a tudósításokban, hogy na, már megint „bezuhant” egy-két érem a short trackeseknél, és aközött, hogy az ember annyit dolgozik, hogy a körmét is leszakítja munka közben, és ezek után így hozza ezeket a futamokat. Végiglépkedem és szenvedem ezeket a fázisokat a versenyzőkkel együtt, tudom, mennyire nehéz, éppen ezért hoz euforikus pillanatokat, ha elérünk valamit.

– Vagyis boldogan utazik haza.
– Igen. Azért remélem, hogy a mondataimból nem egy pesszimista ember képe rajzolódik ki.

– Tehát a három érem és a pontszerző helyezések nyomán hogyan összegezhetünk?
– Ez reális eredmény – ismerve az erőnket és a tudásunkat, valamint az ellenfelekét. Ám láthatjuk, a mi sportágunkban mennyi választja el az eredményességet az eredménytelenségtől. Azért vagyok igazán boldog, hogy reális eredmény született. E sportágban gyakorta előfordul, hogy nem születik.

– Az pedig egészen hihetetlen, hogy Pjongcsang után Pekingben is szereztek aranyérmet.
– A Himnusz jut eszembe, annak is az Isten, áldd meg a magyart sora, mert minket megáldott olyan tehetségekkel, akikből ki lehet hozni ezt a fantasztikus eredményt. Alig kétszáz sportolónk van évente, így igazi csoda, hogy ebből a szűk merítési lehetőségből is megadatik nekünk, hogy ilyen kiváló korisokkal foglalkozhatunk. Nyilván megfeszíti mindenki az erejét, de még a kisvárosban élő edző is, hogy gyerekeket toborozzon a jégre, az is látszik, hogy jó az irány, amely felé haladunk, és a módszereink is jók, ám mégiscsak kell lennie valahol egy erőnek, amelyik azt mondja: oké, ti nem százezrekből válogattok, nincs háromezer jégpályátok, de annyira komolyan és olyan becsületesen csináljátok, hogy én le­pottyantok nektek néhány tehetséget, akikkel el tudjátok érni azt, amit már-már lehetetlen.

A Nemzeti Sportot tudósítja a helyszínről: Kohán Gergely, Kovács Erika (szöveg), Árvai Károly (fotó)