Újra rájárt a rúd az osztrákok alpesi síző klasszisára – túl profi volt…

Amikor a 25 éves Karl Schranz 1964-ben hazai pályán, az innsbrucki lejtőn ezüstérmet nyert óriás-műlesiklásban a francia Francois Bonlieu mögött, egész Ausztria őt ünnepelte, és a napnál is világosabb volt, hogy hatalmas karrier vár a „szomszédban”, St. Antonban született fiúra.

Akik így gondolták, nem tévedtek túlságosan nagyot, hiszen kétszer (1969-ben és 1970-ben) az övé lett az összetett világkupa, lesiklásban és óriás-műlesiklásban is többször megkoronázták, három világbajnoki címet is összesíelt magának, csak éppen az olimpiákon járt rá a rúd.

Grenoble-ba már esélyesként érkezett meg 1968 januárjában, és hiába volt ott a mezőnyben a nagy Jean-Claude Killy (akire kis túlzással az egész olimpia marketingjét építették a franciák), ha Schranz is úgy gondolta: ideje az ezüstöt aranyra váltani. Ehhez képest lesiklásban csak ötödik, óriásban pedig hatodik lett (Killy nyert mindkétszer), és már csak legkevésbé kedves száma, a szlalom volt hátra. Schranz az első futamban kiváló 49.69-et ment a Chamrousse lejtőjén, aminél csak Killy és az osztrák Alfred Matt volt gyorsabb. Aztán jött az elhíresülő második futam!

Killy tűnt befutónak (ekkoriban a második felvonásban még nem fordított sorrendben teljesítették a sízők a pályát), főleg mert végül az őt túlszárnyaló norvég Hakon Mjöen sem került elé, mert kihagyott egy kaput. Schranz következett, kevés sikerrel – de az osztráknak a rendezők megengedték, hogy ismételjen, mert egy beszaladó pályamunkás megzavarta. Másodikra az osztrák úgy jött, mint a veszedelem és messze megelőzte Killyt, ekkor azonban kiderült, hogy első próbálkozásánál még a pályamunkás bejövetele előtt ő is kihagyott egy kaput, és – kizárták...

Miután Grenoble és Szapporó (1972) között Schranz volt a világ lejtőinek ura, mindenki úgy gondolta, hogy a következő olimpia bőséggel kárpótolhatja a Franciaországban elvett aranyért – nem így történt.

De – Grenoble-lal ellentétben – Japánban már versenybe sem szállhatott a címekért, miután a vaskalapos Avery Brundage vezette Nemzetközi Olimpiai Bizottság egyszerűen hazaküldte őt Szapporóból. A nagy hatalmú elnök minden bokorban sötétben bujkáló profikat sejtett, a testével és pozíciójával is védte az ötkarika amatőr szellemiségét, kétségtelen, hogy Karl Schranz is ennek a ma már megmosolyogtató felfogásnak lett az áldozata.

Akinek volt füle a hallásra, már hetekkel Szapporó előtt érezhette, hogy „ügy” van születőben, mivel a NOB egyre többször beszélt felemelt mutatóujjal a különböző szponzori és rajtpénzekről, miközben a Schranz egyik fő támogatójának számító osztrák sportszergyártó, a Kneissl telesírta a médiát azzal, hogy a Grenoble-ban természetesen jogtalanul elvett arany miatt legalább egymillió márka ment a kukába...

Ezek után olyan nagyon nem kellett meglepődni, amikor maga Schranz is a lehetséges kizárásról beszélt az újságíróknak, mondván, a NOB arra akarja rábírni a Nemzetközi Síszövetséget, hogy egy 1971-ben kifizetett 200 ezer márkás (nyugat)német szponzori támogatás miatt vonja vissza szapporói rajtengedélyét. (Nem mellesleg: a síző Brundage NOB-elnököt ezen a sajtótájékoztatón diszkréten tyrannusnak nevezte...) Az eltökélt NOB Szapporóban az Osztrák Olimpiai Bizottság és a síszövetség vezetőivel is találkozót szervezett, és tőlük azt a számára megnyugtató választ kapta, hogy Ausztria un bloc pusztán attól még nem lép vissza a játékoktól, ha esetleg Schranzot nem engedik rajthoz állni.

Ezek után nem meglepő, hogy január 31-én, öt nappal a szapporói megnyitó előtt Monique Berlioux, a NOB titkárnője (... – későbbi igazgatója) szenzációs bejelentést tett: a játékok egyik legnagyobb sztárjának ígérkező osztrák klasszis nem indulhat a téli olimpián!

Az indoklás: „Schranznak az al­pesi sísportban kifejtett tevé­kenysége és a sportágra gyakorolt   befolyása ütközik az olimpiai    szabályzattal. Ugyanígy az a    tény is, hogy nevét és fényké­pét propagandacélra engedte    felhasználni. ”     

Az ideges Osztrák Síszövetség elsőre még a szapporói edzésektől is eltiltotta versenyzőit, miközben Fred Sinowatz közoktatásügyi miniszter (a későbbi kancellár) levélben arra kérte nyugatnémet, olasz, francia és svájci kollégáját, hogy ők is tiltakozzanak Schranz kizárása ellen, hiszen az alpesi országok közös érdeké­ről van szó. A nemzetközi szövetség (FIS) pedig azzal jelezte ellenérzéseit, hogy bejelentette: a franciaországi Pra Loupban március 20. és 22. között a férfi alpesi számokban soronkívüli vb-t rendez, hogy az olimpiáról kizárt Schranznak alkalma le­gyen összemérni erejét a világ legjobbjaival. Erre a versenyre végül nem került sor.

A szapporói lesiklást mindenesetre a svájci Bernhard Russi nyerte meg, aki nem volt szívbajos, hiszen a verseny után úgy nyilatkozott: akkor is az övé lett volna az arany, ha Schranz indul. De ezt a sarkos véleményt tudjuk be a síben hagyományos osztrák–svájci rivalizálásának. (Eleve az egész osztrák csapat fejre állt, a sógorok alpesi síben arany nélkül fejezték be a XI. téli olimpiát, és csak a műkorcsolyázó Beatrix Schuba győzelmének örülhettek.)

Közben Schranzot nemzeti hősként kezelték Bécsben, maga Bruno Kreisky kancellár is fogadta hazatértekor, igaz, a hírügynökségek azt sem mulasztották el világgá röpíteni, hogy Szapporó és Bécs között útba ejtette Tokióban a Kneissl ottani képviseletét, ahol 3000 dollárral enyhítettek a fájdalmain...

A szapporói olimpia után pedig Schranz és Killy megmutatta, hogy tényleg első az üzlet, mert párhuzamos műlesiklásban mérték össze az erejüket. Ez a műfaj ma már népszerű, bevett versenyzési forma, ám Schranz és Killy csatája volt az első, amit így bonyolítottak le, nyilván vaskos rajtpénzekért cserébe. De Schranz amúgy sem volt unalmas figura, népszerűségére mi sem jellemzőbb, mint hogy még 1969-ben a nagy Robert Redford dublőreként is feltűnt, a Downhill racer (Verseny a lejtőn) című filmben ő száguldozott lécekkel a lábán a hollywoodi sztár helyett.

A már ötvenedik évében járó Schranz ott volt az 1988-as calgary téli olimpián, ahol elérte, hogy Juan Antonio Samaranch NOB-elnök fogadja őt. A beszélgetés eredményeképpen csaknem 17 évvel a szapporói események után a Nemzetközi Olimpiai Bizottség némi elégtételt szolgáltatott az egykori osztrák menőnek a Japánban történtekért. Samaranch a szervezet végrehajtó bizottságának 1988. decemberi bécsi ülésén hivatalosan is rehabilitálta a sízőt, aki megkapta azt az emlékérmet, amely minden szapporói résztvevő­nek kijárt. Az 1972-ben a kizárását szor­galmazó Brundage elnök bi­zonyára fordult egyet a sírjában...

A 2001-es alpesisí-világbajnokságot mindenesetre szülővárosa, St. Anton mellett rendezték, és Karl Schranz teljes mellszélességgel részt vett a szervezésben. Itt kötött barátságot az akkor nyolc hónapja hivatalban lévő Vlagyimir Putyin orosz elnökkel (aminek eredményeként tanácsadóként foglalkoztatták a 2014-es a szocsi olimpia szervezői...), és három osztrák aranyérmesnek, köztük az egyik kedvenc számában, lesiklásban győztes Hannes Trinklnek tapsolhatott. A világbajnokok boldogan mutathatták szponzori feliratos léceiket a kamerákba a célban – a Karl Schranzról elnevezett stadion lelátói előtt.