– Az olimpiára mindig azt szokták mondani, eleve a legkülönlegesebb esemény, a mostani, a pekingi meg aztán végképp minden szempontból rendhagyó lesz. Kellett a felkészülés során, illetve kell majd ott bármit másként csinálni?
– Nem hinném. Ha beszélgetsz a világ legnagyobb koponyáival, legnagyszerűbb művészeivel, mindig mindegyik azt mondja, hogy az egyszerűség a kulcs. Szerintem ugyanez a sportra is vonatkoztatható – mind mentálisan, mind fizikailag – mondta Krueger John-Henry, a magyar rövid pályás gyorskorcsolya-válogatott amerikaiból magyarrá lett tagja. – Gondoljunk csak bele: az olimpián is ugyanazért a célért versenyez mindenki, mint bármelyik másik versenyen egész évben vagy más években. Tulajdonképpen semmi új nincs benne, már abban az értelemben, hogy semmi olyasmi nem fog történni, amit ne láttunk, ne tapasztaltunk volna már meg korábban ezerszer. Ugyanazokon a távokon megyünk majd, a jég ugyanúgy csúszik, a mezőny nagyrészt ugyanaz, és így tovább… Úgy gondolom, a versenyzők fejben engedik, hogy az olimpia, az olimpiai cím emlegetése megváltoztassa magának a versenyzésnek a jellegét, holott a valóságban az égadta világon semmi sem változik, minden ugyanaz marad. Persze a résztvevők még több energiával és még nagyobb motivációval lépnek jégre, mint máskor, de mégis, az alapok pontosan ugyanazok: emberek versenyeznek egymással a győzelem céljával. Ott is erre fogok gondolni elsősorban, és a felkészülésem középpontjában sem a „túlagyalás” állt, hanem legfőképpen az, hogy végig egészséges maradjak, tiszta tudattal, és a legjobbat tudjam adni, amikor arra van szükség.
– Akkor kérdezem másképp: hogyan készül egy-egy különleges – vagy éppen nem különleges – versenyre, futamra?
– Verseny közben mindig egyfajta belső monológot kell lefolytatnod magaddal, hogy mikor mit kell tenni. Érdekes kettősség ez, tudniillik az agyad egyik része inkább a biztonságra törekszik, a másik meg azt súgja, legyél minél agresszívabb – aztán neked kell eldöntened, az adott pillanatban melyikre hallgatsz. Minden azon múlik, hogy a jó döntést hoztad-e meg, s hogy mennyire vagy képes bízni az ösztöneidben.
– Ha másból nem, önnek abból a szempontból azért mégiscsak speciális lesz Peking, hogy legutóbb, négy évvel ezelőtt Pjongcsangban még amerikaiként szerzett ezüstérmet ezer méteren, most pedig magyar színekben futhat neki valami hasonlónak.
– Kétségkívül, sok minden történt azóta, ám a legfontosabb, hogy Magyarország megadta nekem a lehetőséget arra, hogy az összes negatív aspektust magam mögött hagyhassam, ami ért, és kizárólag az edzésekre koncentrálhassak, a minél jobb teljesítményre. Innentől nem lehet kifogásom, minden csak rajtam múlik.
– Természetesen tagja lesz a férfiválogatottunknak, amely címvédőként utazik az olimpiára. Milyennek látja az esélyeinket?
– Noha négy évvel ezelőtt, Pjongcsangban értelemszerűen még nem voltam a csapat tagja, most érzem, hogy óriási a felelősség – persze nem csak rajtam. A váltó nagyon speciális műfaj, teljes kiegyensúlyozottságot és tökéletességet követel meg mindenkitől, itt egyszerűen nincs hibalehetőség. Főleg most, amikor már ott tartunk, hogy gyakorlatilag az összes váltó ugyanazon a szinten van. Manapság a tökéletes kivitelezésen és kommunikáción múlik a siker, nem lesz ez másként Pekingben sem.
– Még egy kérdést engedjen meg, ha úgy tetszik, a záróvizsga záró kérdése: amikor kétezertizennyolc októberében országot váltott, és letette a magyar állampolgársági esküt, megígérte, hogy megtanul magyarul. Hogy áll?
– Bátran kijelenthetem: elbuktam… Jól emlékszem, akkor azt mondtam, szeretnék egyszer magyarul beszélni, de már látom, hogy egészen biztosan nem fog megtörténni. Félreértés ne essék, folyamatosan veszek magyarórákat – az egyéni szponzorom segít finanszírozni a leckék költségeit –, mégis úgy érzem, minél több órán veszek részt, annál kevésbé értem a magyart. Elképesztően nehéz nyelv, tényleg… Ettől még persze örülök, hogy tanulhatok, amíg csak Magyarországon vagyok, nem fogom feladni, hiába nem megy jól – legalább megpróbálom, kitartok így is, hogy tudom, egyáltalán nem vagyok jó benne.