Aki feltett minket a sísport térképére – Miklós Edit sikerekkel és bukásokkal tarkított évtizede

– Kalandos tíz év áll a háta mögött.
– Mindenképpen! Nem volt könnyű tíz év, de úgy gondolom, megérte.

– Első világversenyét magyar színekben 2011. február elején teljesítette a garmisch-partenkircheni vb-n. Talán szimbolikus a rögös folytatást illetően, hogy új sícipője annyira feltörte a lábát, hogy aztán alig tudott versenyezni.
– Valóban úgy megnyomta a bakancs a lábujjamat, hogy még a körmöm is leesett róla. De nem ez volt a legnagyobb nehézség, hanem az, hogy az országváltás miatt törölték a FIS-pontjaimat, így eleinte minden versenyt az utolsók között kellett elkezdenem, sőt, a garmischi vb-n a legjobb számomban, lesiklásban egyáltalán nem is indulhattam. Ez kissé dühítő volt, de igazából már annak is örültem, hogy egyáltalán bemutatkozhattam magyar színekben.

– Márciusban már a világkupán is indult. Ekkor még egyetlen edző alkotta a „stábját”?
– Sőt, eleinte annyi sem, hiszen teljesen egyedül jártam a versenyekre. Emlékszem egy franciaországi eseményre: előkészítettem a léceimet, részt vettem a csapatértekezleteken, letudtam a versenyeket három-négy napig, aztán autóval elindultam hazafelé. Mivel előtte tényleg mindent magamnak intéztem, nagyon fáradt voltam, és a visszaúton Olaszországban karamboloztam... Előttem hirtelen feltorlódott a sor, én pedig nem voltam elég figyelmes, és belerohantam az előttem lassító autó hátuljába. Jó néhány hónapon keresztül tartott ez az időszak, amikor mindent egyedül csináltam, csak ezután csatlakozott hozzám Stark Márton.

– Nem érezte méltatlannak a helyzetét, miközben legtöbb ellenfelének nyolc-tíz fős csapat leste minden kívánságát a versenyeken?
– Nem. Egyrészt jó kaland volt, másrészt pedig nem is találtam volna helyénvalónak rögtön mindent megkapni, mielőtt jöttek volna az eredmények. Sokan lemennek 50-60 FIS-pontra, és egyből azt akarják, hogy legyen több edzőjük, szervizemberük... Pedig az embernek meg kell érnie ahhoz, hogy ilyen csapat dolgozzon körülötte.

– Az eredmények márpedig kezdtek jönni, hiszen 2012 januárjában ön lett az első női versenyző, aki magyar színekben pontot szerzett a világkupán.
– Nagy szó volt, hogy valaki magyarként be tudott férni a pontszerzők közé, és jólesett, hogy itthon is értékelték, velem együtt örült a hazai sítársadalom.

– Ezután februárban ott volt a világkupa szocsi állomásán is. A két hivatalos tréning jelentett valamit a két évvel későbbi olimpiai sikerben?
– Természetesen segített, hasznos tapasztalat volt. Mindig segít, ha a világverseny előtt már ismered a pályát, tehát még úgy is megérte ott lenni, hogy a rossz időjárási körülmények miatt a futamon nem indulhattam.

– Aztán novemberben már egy tengerentúli világkupahelyszínre is eljutott, de ha jól tudom, a Lake Louise-i kaland sem alakult zökkenőmentesen.
– Igen, akkor már Stark Marcival együtt mentünk, de mindketten olyan fiatalok voltunk még, hogy az autókölcsönzőben eleinte nem akarták odaadni nekünk a kocsit... Végül némi ráfizetéssel megoldódott a helyzet, de néhány órát ez is elvett az életünkből. Ráadásul előtte még a repülőnket is majdnem lekéstük, mert egyszerűen elaludtunk. Ha az akkori szövetségi kapitány, Kovács Barna nem hív fel minket telefonon, valószínűleg nem jutunk fel a gépre. Mindezek tetejében még állandó edzőm, Jürgen Albel sem tudott velünk tartani, mert megbetegedett.

– Ennek ellenére mindkét versenyen pontot szerzett, sőt, egy hónappal később Val d'Isere-ben is. Ekkor már érezte, hogy kezd elindulni felfelé?
– Éreztem, hogy jó irányba haladunk – ezt az eredmények is megerősítették. Mindig is tudtam, hogy a rengeteg munkának meglesz a gyümölcse.

– Ekkoriban már azt tűzte ki célul, hogy a 2013-as februári vb-n a top tízben végez, de végül egy 19. és egy 23. hellyel zárt. Csalódásként élte meg?
– Kicsit igen, de az is bosszantó volt kissé, hogy a bukások miatt elhúzódó szuper-G-verseny végén már kezdett besötétedni, ezért a magasabb rajtszámúakat – köztük engem – nem is engedték indulni. Persze összességében valamivel többet vártam attól a világbajnokságtól, de akkor még mindig fiatal voltam, nem túl sok tapasztalattal.

– Az ezt követő világkupaversenyeken sem tudott beférkőzni a legjobb tíz közé, így kezdtek felerősödni a szkeptikus hangok. Hogyan élte meg?
– Nemigen foglalkoztam vele. Pontosan tudtam, ha keményen dolgozom, előbb-utóbb lesz eredménye. Függetlenül attól, hogy a versenyeken nem jött ki az az eredmény, amelyre vártunk, az edzéseken már akkor is bőven voltak előremutató jelek, emiatt nem is bizonytalanodtam el.

– Aztán az erős nyári felkészülést követő Val d'Isere-i 12. hely után következett az olimpiai csoda, a lesiklásban elért hetedik hely, amellyel egy csapásra felhelyezte Magyarországot az alpesi sízés térképére. Hogyan emlékszik vissza erre?
– Csak annyit mondhatok, fantasztikus nap volt. Intenzív időszak következett utána, de rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, ami nagyban segített a következő években is.

– Az eredményhirdetéskor visszagondolt arra a sok nehézségre, kellemetlenségre és nem várt kalandra, amely addig övezte az útját?
– Az biztos, hogy elégtételt éreztem, mert az olimpia előtt nem egy ember mondta, hogy én csak álmodozzak nyugodtan a pontszerző körüli helyekről... Jó érzés volt bebizonyítani a kételkedőknek, hogy képes vagyok rá.

– Hogy kezelte az ezzel járó médiafelhajtást? Jólesett a hirtelen jött érdeklődés, vagy inkább terhet jelentett?
– Mindenképpen jólesett, de azért részben teher is volt, mert rengeteg helyre kaptam meghívást. Úgy gondolom, jól kezeltük ezt a részt, mert meghúztuk a határt, hogy a média kiszolgálása semmiképpen se menjen a sport és az eredmények rovására.

– Olyannyira nem ment a rovására, hogy néhány héttel később az ötödik helyet érte el a Crans Montana-i vk-versenyen. A lelke mélyén már érezte, hogy közel a dobogó?
– Igen, éreztem, hogy képes lehetek rá. A sportpszichológusom, Vura Márta mondta, hogy ha az ember „megkér egy eredményt”, aztán elengedi, akkor meg is kapja. Crans Montana előtt gondoltam egyet, és megkértem az ötödik helyet, ami össze is jött. A verseny után még kissé bánkódtam, hogy lemaradtam a dobogóról, de végül is úgy voltam vele, én kértem ezt a helyet, úgyhogy el is fogadtam.

– Akkor ez azt jelenti, hogy 2015 januárjában a harmadik helyet kérte a St. Moritz-i vk-verseny előtt?
– Valószínűleg igen!

– Mi volt a kulcsa a káprázatos sikernek? Magyarországon előtte sohasem álmodozhattunk alpesi sízésben rangos világversenyen elért dobogós helyről.
– Összeállt minden. Előnyt jelentett, hogy kettes rajtszámmal indulhattam, mert utána már a látási viszonyok nem voltak olyan jók. Kellett tehát egy adag szerencse, de az is biztos, hogy nagyon jól sikerült előtte a nyári felkészülésem.

– Milyen élmény volt átélni a dobogós ceremóniát, és azt, hogy az egész sívilág önre figyel?
– Hatalmas élményt jelentett. Kicsit izgultam is, de nagyon jó érzés volt. Előtte ez nem adatott meg az életemben, vagány volt ott állni a legjobbak között.

– Küszöbön állt az amerikai világbajnokság, amelyen azonban nem tudott újra a dobogó közelébe kerülni. A St. Moritz-i siker után ez csalódást jelentett?
– Azon a vb-n az volt a probléma, hogy edzőm, Dietmar Thöni nem tudott velem jönni, és csak ketten voltak mellettem. Rosszul jött ki, hogy az edzőm, aki egész évben a támaszom volt, nem tudott segíteni. Ha ott van velem, valószínűleg jobb eredményt érek el.

– Az idény végén így is fontos mérföldkőhöz érkezett, hiszen eredményeivel első magyarként érdemelte ki, hogy részt vegyen a márciusi világkupa-finálén.
– Jó érzés volt, mert egy évvel előtte csupán egy vagy két helyezéssel maradtam le róla. Más a hangulata, amikor csak huszonöt induló van, nincs akkora tömeg, örömteli volt ezt is átélni.

– Ezután érdekes időszak vette kezdetét a következő idényben, mert új edzőjétől hamar megvált, ennek ellenére elképesztő stabilitással szállította a top tízes helyezéseket a világkupán. Minek volt köszönhető a kiegyensúlyozottság?
– Annak, hogy jó csapatot alkottunk az akkori stábbal. Függetlenül attól, hogy Renato Gaspar szervizember volt, edzői tapasztalata is volt, tehát minden téren számíthattam segítségre.

– Azt lehetett érezni, mintha a közvélemény természetesnek venné a világelitben elért hatodik, hetedik, nyolcadik helyeket, holott ezek mögött rendre szenzációs teljesítmény rejlett.
– Én is éreztem, hogy az emberek nem feltétlenül értékelik ezt a stabilitást, és ez zavart is. Pedig az egész szezonon átívelő egyenletes teljesítmény többet ér, mint egy-két kimagasló eredmény. Magyarországon azért megvan az a tendencia, hogy aki nem éremszerző, az nincs is kiemelkedő sportolóként számon tartva. Zavart a helyzet, de igyekeztem nem foglalkozni vele.

– Viszont az új idény kezdetén, 2016 decemberében újra hozott érmet Lake Louise-ból, pedig ezen a helyszínen korábban nem mindig járt sikerrel. Önmagát is meglepte?
– Igen, de fontos megjegyezni, hogy előtte kezdtem el a munkát új edzőmmel, Stefan Abplanalppal, és a nyári felkészülés is nagyon jól sikerült. Igazán erős csapat jött össze, így minden megvolt hozzá, hogy megszülessen az újabb dobogós helyezés. Amióta magyar színekben kezdtem versenyezni, tulajdonképpen évről évre javultak a körülmények, és ez volt az az időszak, amikorra tényleg kiteljesedett a csapat, és mindenem megvolt.

– Ezért is annyira tragikus, hogy épp ekkor jött az a szörnyű bukás 2017 januárjában, amikor mindkét térde súlyosan megsérült. Hogy volt képes feldolgozni ezt karrierje csúcsán?
– Az elején nehezen, de mivel volt egy konkrét célom, a 2018-as olimpiai részvétel, viszonylag hamar feldolgoztam a történteket. Rendkívül nehéz időszakon mentem át a súlyos sérülés miatt, de tovább tudtam lépni. Mindig is azt vallottam, hogy az ilyen események okkal történnek az emberrel. Bármi is történt az életemben, elfogadtam, mert hiába ellenkeznék, úgysem tudnék rajta változtatni.

– A rehabilitációs időszak után már augusztusban lécre állt. Nem sürgette túlzottan a visszatérést az olimpia miatt?
– Nem, utólag sem gondolom úgy, hogy siettettem. A rehabilitáció és a visszatérés nagyon profin, terv szerint zajlott.

– Az embert eleve megviseli a nagy bukás, aztán novemberben David Poisson vb-bronzérmes francia síző lesiklóedzés közben életét veszítette Kanadában. Hogyan fogadta a tragikus hírt?
– Nagyon megrázott, ráadásul néhány nap eltéréssel én is ugyanott edzettem, ahol a baleset történt. De ezzel nem lehet mit tenni, és nem is befolyásolt a folytatásban. Ha az ember rosszkor lép le a járdáról, és elüti az autó, akkor is meghalhat. Az alpesi sízésben nem kimagasló a halálos balesetek aránya, viszont nagyon is kimagasló a súlyos sérülések száma más sportágakhoz képest. Érdemes lenne elgondolkodni rajta, vajon ezen lehetne-e változtatni.

– És az újabb sérülés sajnos önt sem kerülte el, mert 2018 januárjában, egyetlen hónappal az olimpia előtt, vk-versenyen ismét térdszalagszakadást szenvedett.
– Ha valamit megváltoztathatnék utólag, akkor nem indulnék el azon a versenyen Ausztriában, mert nem is volt olyan fontos, és a körülmények is rosszak voltak. Sem a látási, sem a hóviszonyok nem voltak megfelelőek, én sem éreztem magam olyan jó formában, előtte meghűlésem is volt, szóval sok minden összejött azon az egy napon. Nekem kellett volna azt mondanom, hogy nem indulok ezen a versenyen.

– Lelkileg vagy fizikailag volt nehezebb feldolgozni közvetlenül a pjongcsangi játékok előtt?
– Mindenképpen lelkileg. Nagyon fájdalmas volt, hogy nem mehettem az olimpiára.

– Milyen gondolatok jártak a fejében pályafutása folytatásáról?
– A rehabilitációra koncentráltam, de ekkor már elkezdődtek a viszályok a síszövetségben, és egy idő után megfogalmazódott bennem, hogy ilyen vezetés alatt nem szeretném végigcsinálni.

– Áprilisban be is jelentette a visszavonulását. Tényleg csak a szövetség új vezetése miatt?
– Csak amiatt. A sérülésből fel tudtam épülni, arra viszont már nem volt energiám, hogy azon vitatkozzak az akkori vezetőséggel, hogy nekem pontosan mire van szükségem. Amikor egymás után kétszer megsérül egy versenyző, egyesekben felvetődik, hogy már nem is tud többé visszatérni – ezt éreztette velem az akkori vezetőség. Nem volt sem kedvem, sem energiám nekik bizonygatni, hogy igenis képes vagyok rá.

– Ezzel egy időben fogalmazódott meg önben, hogy akkor inkább le is váltaná őket, és elnökként dolgozna tovább a magyar sísportért?
– Igen, úgy gondoltam, hogy azt a sok tapasztalatot, amit addig szereztem, vezetőként is tudnám kamatoztatni.

– A tudását és rutinját nem edzőként szerette volna inkább hasznosítani? Sokan állnak trénernek aktív pályafutásuk után.
– Sokan, igen, sokan viszont teljesen hátat fordítanak a sportágnak. Én sohasem akartam edző lenni, szóval nem volt opció, hogy így segítsek tovább. Úgy gondolom, a sportszövetségek vezetőségébe olyan emberek kellenek, akiknek van konkrét tapasztalatuk az adott sportágban. Fontos tudni, hogy a sportolóknak mire van szükségük.

– Aztán rögtön bele is került a sportpolitikai hercehurca sűrűjébe, mert botrányos körülmények között zajlott az elnökválasztás, és a bíróságon is megtámadták a kinevezését. Ilyen kiemelkedő sportpályafutás után nem érezte méltatlannak a helyzetet?
– De igen, és többször át is futott az agyamon, hogy felállok, és hagyom az egészet. Viszont rengetegen támogattak, és biztattak, hogy tartsak ki, mert jóra fordul majd a helyzet.

– Valóban így történt, hiszen 2018 decemberében a fővárosi törvényszék megerősítette az elnöki pozícióban. Mi volt a legfontosabb célja a szövetség vezetőjeként?
– Hogy a sportolók megkaphassák, amire szükségük van, és profi körülményeket biztosítsunk nekik, ne pedig azzal kelljen foglalkozniuk, hogy a szövetségben éppen milyen viták zajlanak. Nagyon odafigyeltünk rá, hogy ami az edzők vagy a szövetség problémája, az ne kerüljön ki és ne érintse negatívan a sportolókat.

– Fantasztikus sportpályafutásával mintha a saját életét nehezítette volna meg elnökként, hiszen mindenki önhöz hasonlította a fiatalokat, és várta az új Miklós Edit felbukkanását.
– Ez teljesen téves hozzáállás volt. Én sem egyik percről a másikra lettem vk-dobogós, hosszú-hosszú építkezési folyamat állt mögöttem. Vezetőként is elkezdtük az építkezést, de helytelen volt azt gondolni, hogy rögtön egy új Miklós Edit jön majd. Ez hosszabb időszakot vesz igénybe, viszont látszott a fejlődés.

– Kívülről úgy tűnt, zavartalanul folyik a munka a szövetségben. Mennyire sokkolta, hogy 2020 júliusában leváltották az elnöki pozícióból?
– Eléggé, de úgy voltam vele, ha ennyire tudja a tagság, hogy nem szeretne velem dolgozni, akkor nem fogok ellene harcolni. Amikor elvállaltam a szövetség vezetését, nem a titulus miatt tettem, hanem azért, mert segíteni akartam. Az mindenesetre roppant furcsa, hogy elfogadták a szakmai beszámolómat, utána pedig rögtön leváltották az egész elnökséget. Nem tudom, mi volt a problémájuk.

– Mivel telnek a napjai azóta?
– Hazaköltöztem Csíkba, ahol Bónis Annamáriával műanyag sípályát hoztunk létre, amelyen rengeteg kisgyereknek tanítjuk meg a sízés alapjait, és segítünk őket elindítani az álmaik útján. Ugyan nem Magyarországon, de magyar gyerekeknek segítek, vagyis továbbra is szerepet vállalok a sízésben.

– Belátható időn belül lehet ismét klasszis alpesi sízője Magyarországnak?
– Ha a jelenlegi vezetőség odateszi magát, és támogatja a versenyzőket, akkor igen. Mindig is azt mondtam, hogy az osztrákok is ugyanolyan vízből főznek, mint mi. Meg kell teremteni a megfelelő lehetőségeket, és ismét lesznek olyan eredmények a magyar sísportban, amilyeneket én el tudtam érni.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. február 6-i lapszámában jelent meg.)