Ahogy mi megéltük: „Akkorát csaptam az asztalra, hogy kiborult a paprikás krumpli”

Sosem szerettem igazán a téli sportokat. A hideget utálom, síelni és korcsolyázni nem tudok, hógolyózás közben egyszer kitörtem a fogam, ráadásul mérget vennék rá, hogy én építem a világ legrondább hóembereit. A szívemben sportnak fenntartott hely nagy részét a labdarúgás tölti ki, a maradék a nyári olimpiáké.

Az első futball világbajnokság, amire emlékszem az 1994-es, abból is két jelenet maradt meg igazán: a nigériaiak támadója, Rashidi Yekini, amint a bolgároknak lőtt gólja után a hálót két kézzel markolva önkívületben ünnepel, valamint Roberto Baggio kapu fölé vágott tizenegyese, amely biztossá tette a brazilok győzelmét. A nyári olimpiák közül az 1992-es barcelonait már nagyon vártam, Kovács Antal, Egerszegi Krisztina, Darnyi Tamás és Szabó Bence győzelmei előtt is lélegzetvisszafojtva ültem a televízió előtt. Mégis, 2018. február 22-én éreztem először igazán azt, hogy sporttörténelmi pillanatnak lehettem szemtanúja.

Hol voltam és mi történt akkor?

A helyszín egy dunakeszi irodaépület ebédlője, az esemény a pjongcsangi téli olimpia férfi 5000 méteres rövid pályás gyorskorcsolya férfiváltójának döntője. Igen, nem elírás, téli olimpiáról van szó. Olyan eseményről, amelyre korábban legfeljebb akkor kapcsoltam át, ha már egy C-kategóriás Steven Seagal-filmet sem találtam valamelyik másik csatornán.

Az a csütörtök azonban más volt. Már reggel úgy keltem ki az ágyból, hogy itt a döntő napja, alig vártam, hogy a Liu Shaoang, Liu Shaolin Sándor, Knoch Viktor, Burján Csaba összeállítású magyar válogatott rajthoz álljon. Problémát egyedül az jelentett, hogy dolgoztam, és mivel ez akkor még nem a Nemzeti Sport szerkesztőségét jelentette, a felettesem érthető módon nem nézte volna jó szemmel, ha munka helyett az M4 Sport online közvetítését bámultam volna kiguvadt szemekkel.

Bevetettem hát egyetlen fegyveremet, az ebédszünetet, és gondosan feltöltött okostelefonom, valamint kollégáim társaságában olyan időszakban foglaltam el a konyhát, hogy a futam biztosan beleessen. Gyorsan betettem a mikróba a paprikás krumplit, és miközben melegedett, bőszen imádkoztam, hogy a wifi elég stabil legyen. Ebédpartnereim fantáziáját nem igazán mozgatta meg a döntő, ennek ellenére fennhangon közvetítettem nekik, mi történik a jégen.

„Jól rajtoltunk, vezetünk! Már nem, de ott vagyunk a koreaiak mögött! Harmadik hely, jó lesz ez szoros a mezőny! Nem tudom, hogy a fenébe csinálják, hogy ilyen közel mennek egymáshoz, és nem akadnak össze a lábaik… Negyedikek vagyunk, de sok van még hátra, ez nem jelent semmit. A koreai elnézett valamit, kicsúszott! Érmesek vagyunk, ha nem esünk hasra. Csak szólok, ez lehetne az első téli olimpiai magyar arany! Jó lesz ez, együtt a mezőny! Hopp, másodikak vagyunk! Másodikak! Gyerünk srácok! Nem hiszem el, előztünk!!! Vezetünk, és két kör van hátra! Ki kell bírni, ki kell bírni, ki kell bírni! Megvan, megvan, MEGVAN!!!”

A győzelem pillanatában akkorát csaptam az asztalra, hogy a telefonom felborult, a paprikás krumpli egy része pedig a tányérról az asztalra vándorolt át. Nehéz leírni az örömet, ami átjárt, egyből tudatosult, hogy olyan pillanatnak lehettem szemtanúja, amelyet még az unokáimnak is unalomig mesélhetek. Persze próbáltam elmagyarázni a körülöttem lévőknek, mi történt, még ha nem is nagyon ütötte át az ingerküszöbüket.

Az én kedvemet azonban aznap már nem ronthatta el semmi.

KORÁBBI ÍRÁSAINK

Kun Zoltán: Fradi-Ajax ezerötért – életre szóló élmény

Smahulya Ádám:Ilyen volt Ronaldinho szabadrúgásgólja Emma néni portáján

Malonyai Péter: Telexsokk Havannában – nem megyünk az 1984-es olimpiára

Ritz Balázs:„A román szurkolók, amit tudtak, közénk hajítottak”

Marosi Gergely: „Brazil szurkolók ezrei ülnek. Mint a zombik”

Ballai Attila: Vb-szereplést ért az osztrákverés 35 éve

Szűcs Miklós:„A lelátó még percekkel később is a veszteseket ünnepelte”

Kocsmár-Tóth István:„Szalaaaiiii! Nem kapok levegőt! Kit érdekel! Szalaaaaiiii!”

Szeli Mátyás:„Attól féltem, hogy rám esik egy világsztár”

L. Pap István:„Olimpiai arany valahol a Bakonyban”

Somogyi Zsolt:„Senki sem mondta, hogy a futballbarátság ilyen fájdalmat okozhat"

Őri B. Péter:„Felkaptam a széket, és szinte önkívületi állapotban üvöltöttem”