Kanadai és szovjet vaskéztől a legnagyobb amerikai pillanatig

Az olimpiai jégkorongtornák történetét tömören össze lehet foglalni három szakaszban: előbb a kanadaiak voltak hellyel-közzel egyeduralkodók, utána jöttek a szovjetek, az elmúlt több mint 15 évben pedig a hat nagyhatalom már nyílt küzdelmet vívott.

I: 1920–1952: kanadai sikerek

Indulásként (1920-tól 1952-ig) az amatőrcsapatokat a játékokra küldő Kanada nyert meg szinte mindent. Az első (még nyári) hokiolimpián, Antwerpenben csak a (négy kanadai születésű hokissal felálló) amerikaiak szorították meg őket. Az észak-amerikai fölényről csak annyit, voltak 15–0-s és 29–0-s meccsek is, a negyedik helyezett svédek (akik a bronzmeccsen csak 1–0-ra kaptak ki Csehszlovákiától) válogatottja átképzett jéglabdásokból állt.

A kanadaiak csak 1936-ban, Garmisch-Partenkirchenben szorultak le a dobogó tetejéről, köszönhetően némi botránynak. A későbbi győztes brit válogatott játékosainak nagy része ugyanis Kanadában tanult hokizni és ott is játszott, ketten közülük pedig engedély nélkül tértek vissza Nagy-Britanniába, és bár a nemzetközi szövetség szabályai szerint így nem indulhattak volna a játékokon, a britek bojkottal fenyegetőztek, így Kanada visszavonta vonatkozó beadványát. Cserébe a juharlevelesek megpróbálták elintézni a helyi szervezőknél, hogy a britek elleni csoportkörbeli vereségüket ne vigyék tovább a körmérkőzéses döntőbe, hanem játsszanak újra, de a közfelháborodás elsöpörte őket, így be kellett érniük az ezüsttel. 1948-ban Kanada már csak több lőtt góljával előzte meg Csehszlovákiát, és bár 1952-ben még nyert, utána jöttek a szovjetek.

II. 1956–1992: szovjet fölény

Az első szovjet arany 1956-ban született, és az 1960-as amerikai olimpiai siker után húsz évig semmilyen hokitornát, ahol a szbornaja elindult, nem nyerhetett meg más. A szovjet uralkodáshoz persze az is kellett, hogy míg ott a legnagyobb játékosok is amatőrként kergették a pakkot, miközben Kanadában (amely emiatt 1970-től néhány évig bojkottálta a nemzetközi hokieseményeket), az Egyesült Államokban (amely egyetemistákkal és amatőrökkel indult a versenyeken, és 1971-ben a vb B-csoportjába is kihullott) vagy épp Svédországban (amely ugyancsak nem indult 1976-ban) profizmus uralkodott – profik viszont nem mehettek az olimpiára.

Azaz 1980-ban is amatőrök verték meg a szovjeteket: a nagyrészt egyetemistákból álló amerikai válogatott Lake Placidben 4–3-ra legyőzte az addigra bemutató meccseken számos NHL-csapatot és All Star-válogatottat is leiskolázó szbornaját, ami a hidegháború közepén különösképpen nagyhatású esemény volt: később a huszadik század legnagyobb amerikai sportpillanatának választották. Az amerikaiak végül megszerezték az aranyérmet is, de 1984 és 1988 ismét szovjet diadalt hozott. 1989-ben aztán a szovjet hokisokat is kiengedték nyugatra, főképp az NHL-be, felbomlott a Szovjetunió is, de 1992-ben Oroszország és másik hat volt tagállam Egyesített Csapatként még megnyerte az aranyérmet. A legendás edző, Viktor Tyihonov meg is tartotta az egyik medáliát: miután a szövetségi kapitányoknak nem jár ilyesmi, a szigorú szakember az egy percet sem védő Nyikolaj Habibulin aranyát vágta zsebre, és a kapus csak 2002-ben kapta meg a maga érmét Salt Lake Cityben egy külön ceremónián.

III. 1994–: Bármi megtörténhet

Az 1994-es lillehammeri játékok fináléjában Svédország még legyőzte az NHL-es perememberekből és fiatalokból álló kanadaiakat, ám 1995-ben megszületett az egyezség, amely lehetővé tette, hogy az NHL szüneteljen a játékok ideje alatt, így Naganóban már a legjobbak is ott lehettek. Hiába lépett azonban jégre maga Wayne Gretzky a kanadaiaknál, az aranyérmet a Dominik Hásek vezette csehek szerezték meg, az elődöntőben épp a kanadaiakat szétlövésben legyőzve. Mivel Kanada a bronzmeccset is elvesztette, Gretzky olimpiai érem nélkül vonult vissza – legalábbis játékosként.

Négy év múlva viszont részt vállalt egy aranyéremben, méghozzá a válogatott menedzsereként. A csoportkörben ugyan egyetlen árva meccset nyertek a kanadaiak (azt is egy góllal a németek ellen), de többek közt egy lelkesítő Gretzky-beszédnek hála meg sem álltak a döntőig. (Az elődöntőben azokat a fehéroroszokat verték meg, akik előtte Svédországot búcsúztatták óriási meglepetésre egy emlékezetes félpályás góllal. A fináléban a Phil Housley, Chris Chelios, Brian Leetch-féle veteránokból álló, már a döntőbe jutással is önmagát felülmúló Egyesült Államok sem bírt Kanadával, így ha már Gretzkynek nem sikerült, a másik legenda, Mario Lemieux átvehette a maga aranyérmét.

Miután 1998-ban orosz–cseh, 2002-ben kanadai–amerikai döntőt rendeztek, szinte törvényszerű volt, hogy 2006-ban a„maradék" két rivális hokinagyhatalom, Finnország és Svédország vívja a finálét. A torinói torna az észak-amerikai válogatottak nagy lebőgését hozta, legerősebb csapatukkal a kanadaiak a hetedik, az amerikaiak a nyolcadik helyen zártak. A fináléban a svédek legyőzték a finneket, és mivel három hónapra rá a világbajnokságon is diadalmaskodtak, övék lett a hokitörténelem első duplázó csapata.