Bizony, maradt volna a magyar ökölvívásért szorítókban hiányérzet, ha a pécsi Európa-bajnokság utolsó fináléjában sem születik meg a hazai arany. Ugyanakkor egyszerűbb onnan közelíteni ezt a kérdést, hogy: miért ne született volna?

A zárónapra azért a nézők is kilátogattak a Lauber Dezső Sportcsarnokba, és tekintettel arra, hogy négy magyar is szorítóba lépett a 2. női Eb aranyérmeiért, remek hangulatban telt a szombat délután.

Eljött az igazság napja a pécsi Eb-n, hiszen csütörtökön már mindenkinek ringbe kellett lépnie, azoknak is, akiknek esetleg Fortuna megadta azt a lehetőséget, hogy egyből az elődöntőben kezdjék meg a viadalt.

Az már kedd estére biztossá vált, hogy legalább hat érmet idehaza tart a tizenhárom súlycsoportban zajló pécsi Eb-n részt vevő magyar küldöttség  három lánynak volt arra esélye, hogy a hatról hétre, nyolcra, esetleg kilencre javítsa a mérleget.

Amikor 1996-ban a Magyar Ökölvívó-szakszövetség megrendezte az első női bajnokságot, maximum jótékony mosoly volt a válasz a sportágat kedvelők részéről.

Vona Józsefnek nincs oka a nyugtalanságra. Tizenhárom hölgy dolgozik a keze alatt, tizenhárom súlycsoport hazai legjobbja (mínusz a tavaly még vb-harmadik, ezúttal deréksérülése miatt kimaradó, 54 kilós Tápai Ágnes), és a női ökölvívók kapitánya biztos abban, hogy a vasárnap kezdődő, pécsi Európa-bajnokság előtt tökéletes fizikai és lelki állapotban vannak valamennyien.

Az ő vezetéknevével Magyarországon nem lehet valaki rossz ökölvívó. A "női Kokó sem az, mi több, manapság vitán felül a legjobb Vona József Eb-re készülő válogatottjában.

Aligha gondolhatta, hogy ilyen álomszépen kezdődik az ökölvívó-karrierje, azt pedig tán még kevésbé, hogy ilyen gyorsan meg is torpan. A műfaj első Európa-bajnokságán 2001-ben Pruzsinszky Ivett harmadik lett...

A legkisebbekben, a 48 kilósokban mindig lehet bízni. Már csak a hagyományok miatt is, hiszen Gedó György (1972) olimpiai aranyat, Isaszegi Róbert (1988) bronzot mutatott fel, Lakatos Pál pedig négyszer (1991, 1993, 1998, 2000) állt Eb-dobogón. Most Bedák Pál készül valami hasonlóra.

Ahhoz képest, hogy négy meccs után 8-0 volt ide, eléggé szoros lett a találkozó vége.

Azon senki sem vitatkozott, hogy az esztendő legnagyobb kihívásai előtt ragyogó erőfelmérő volt-e a hét végi, debreceni Bocskai-emlékverseny, hiszen így van ez minden évben. Azon sem lepődött meg senki, hogy időnként magas színvonalú, hangulatos csatáknak lehetett szemtanúja, hiszen ez is így szokott lenni.

Ahogyan azt remélni és sejteni lehetett, a finálék napján már igen szép számmal látogattak ki a debreceniek Magyarország legnagyobb sportcsarnokába. Huszonhárom finálét rendeztek, garantált volt a színvonal, nem is beszélve arról, hogy három úr és egy hölgy éppen a rendező várost képviselte, azaz volt kikért szorítani.

Régi sérelmekért vehetnek revánsot a szombati döntőkbe jutó bunyósok a viadal utolsó napján, ugyanis a színvonalat tekintve majdhogynem kifogástalan pénteki program során nyertek, akiknek nyerniük illett, és többen örök riválisaikkal találkozhatnak a fináléban.

Csütörtökön azért már a minőségből is láttak valamit azok, akik felkeresték a Főnix-csarnokot. A négy közé jutásért bokszolt összesen harmincnégy pár, köztük a magyar válogatottak mellett néhány orosz, török, ukrán, francia vagy moldovai klasszis is.

Garai Emil szakít az élsporttal. A hír méltó a figyelemre, hiszen egyáltalán nem termé-szetes, hogy egy, elvben a legjobb korban lévő, 27 éves fiatalember úgy döntsön: elege van, hátat fordít sportágának.

Immár 47. alkalommal húznak kesztyűt Debrecenben hazánk legjobbjai, no meg a Magyarországra zarándokló külföldi elit képviselői, hogy a hagyományos Bocskai István-emlékversenyen összemérjék erejüket. A kétneművé lett emlékverseny idei megrendezését beárnyékolta, hogy szó volt a Budapestre költözéséről, ám, amint erről Kósa Lajos polgármester beszámolt, a város nem csupán nem hagyta elveszni egyik legjelentősebb sporteseményét, hanem első ízben az akár 7000 néző befogadására is alkalmas Főnix-csarnokba viszi a tornát.

Schmitt Pál sikerember, nem is vitás. Márpedig a sikeremberek általában a vereségnek még a fogalmával is csak érintőlegesen találkoznak. Ehhez képest a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke az utóbbi másfél évben talán önmaga számára is váratlanul sok ízben volt kénytelen megtapasztalni, milyen is lemaradni.

Az elmúlt hét szerdájától egészen szombatig Székesfehérvárott az országos bajnoksággal zárta a 2002-es esztendőt a magyar amatőr-ökölvívás. Hangulatában elsőrangú, színvonalában időnként szívet melengető négy napot kapott a honi mezőnytől Fejér megye székhelye, más kérdés, hogy a látványosan és gazdagon szervezett tornából a jövőben vajon mennyit profitálhat a fényes múltú, kétségtelenül eredményes, ám sokszor bizonytalan jelenű, ugyanakkor stabil jövőre vágyó sportág. Ha a szakmai oldalt vesszük, nincs kompetensebb a fenti kérdés megválaszolására, mint a Vasas-Rica Hungária edzőjeként összesen öt fehérvári aranyérmet felmutató (ezzel a szakosztály 53 éves történetének legeredményesebb ob-ját maga mögött tudó) Szántó Imre, aki az athéni olimpiáig hátralévő bő másfél évben ideje jó részében alighanem a válogatott kapitányaként teszi majd a dolgát.