Abramovics szelleme az amerikai Chelsea-ben marad

Az orosz milliárdos a ma már Európa-szerte (és főleg Anglia-szerte) hemzsegő „újgazdag” klubtulajdonosok előfutárává és egyben példaképévé vált. Manszúr sejk vagy Nasszer el-Helajfi biztosan tagadnák, de a Manchester City és a Paris Saint-Germain is Abramovicsot és a Chelsea-t próbálja másolni. Az arab vagy éppen a kínai tőke persze akkor is jelen lenne a nemzetközi futballban, ha Abramovics nem lett volna, de az ő szerepvállalása egyértelműen felgyorsította az Európán kívülről, főleg Ázsiából érkező új tulajdonosok fellépését.

Abramovics öröksége a Chelsea-nél két nagy pillérből áll: a brandből és az eredményekből.

A 19 éves tulajdonlása alatt a Chelsea egyszerű angol középcsapatból európai topmárkává vált – az orosz megjelenése óta már felnőtt egy generáció, amelynek az a természetes, hogy a Chelsea topcsapat, a legjobbak közül való. A másik oldalba, az eredményességbe sem lehet belekötni, hiszen ezen időszak alatt a Chelsea minden létező trófeát megnyert, általában nem is csak egyszer. A Bajnokok Ligája kétszer is összejött (érdekes módon két olyan idényben, amikor talán ők maguk is kevésbé számítottak rá), és a teljes időszakban, vagyis 2003 óta csak a Real Madrid és az FC Barcelona tudta ennél többször elnyerni a trófeát, a két Európa-liga-sikert pedig még nem is említettük.

Mindezt azért érdemes hangsúlyozni, mert Abramovics követői, elsősorban persze a City és a PSG, nem tudták még lemásolni ezeket a sikereket. A márkaérték szubjektív kategória, de a Chelsea lényegesen magasabban értékelt, jobban elismert, mint a City és a PSG. Nem perdöntő, de jelzésértékű ebben, hogy a Chelsea-nek még Magyarországon is számos szurkolója van, a másik kettőnek meg szinte senki. Mindez természetesen nem független attól, hogy Abramovics korábban kezdte a munkát, több ideje volt márkát építeni, és ezen idő alatt értelemszerűen több új fiatal lépett be a futball világába. De ugyanígy kapcsolódik mindez a fent említett eredményekhez is, hiszen bár a City és a PSG a hazai sorozatokban bőven felül is múlja már a Chelsea eredményességét, a nemzetközi kupákban meg sem közelíti azt, mindketten csupán egy elveszített BL-döntőt tudnak felmutatni (a City éppen a Chelsea ellen). Ezekhez az eredményekhez is hozzátehetnénk, hogy Abramovicsnak több ideje volt, de a City 15, a PSG pedig 11 éve van a mostani tulajdonosok kezében, ennyi idő alatt a Chelsea-nek már rég megvolt a BL-győzelem (és előtte egy tizenegyesekkel elbukott döntő).

Nehéz lenne persze a nemzetközi sikereket bármilyen szakmai szempontból Abramovics személyének betudni, de itt most az örökség, az angol nyelvben gyakran használt legacy a lényeg: a szurkolók a sikereket az orosz ex-tulajdonoshoz kötik.

A fő kérdés persze az, hogy mi jön most.Todd Boehly és befektetőcsoportjarévén a Chelsea csatlakozik a már régebb óta amerikai kézben lévő angol topklubokhoz, vagyis a Manchester Unitedhez, az Arsenalhoz és a Liverpoolhoz. Mindegyik amerikai tulajdonosnak vannak érdekeltségei a tengerentúli sportligákban, de Angliában a három csapat három különböző utat jelöl, és a Chelsea szurkolóinak nagyon nem mindegy, hogy a kékek melyiket követik. Azt, amelyik sikeres akar lenni a pályán, és az is (Liverpool), amelyik nem akar feltétlenül sikeres lenni, és nem is az (Arsenal), vagy amelyik sikeres akar lenni, de nem az (Man United).

A Liverpoolt John W. Henry, a Boston Red Sox gazdája irányítja, s a klubsikerkör-stratégiával működik: tudatosan erős befektetéseket vállal a játékosállományába, hogy sikeres legyen a hazai és a nemzetközi porondon is. Kellett egy kis idő, amíg összeállt a kép, de az elmúlt években a BL mellett a három hazai sorozatot is megnyerte (az idén majdnem mind a négyet).

Az Arsenal tulajdonosa Stan Kroenke, aki imponáló franchise-portfólióval rendelkezik (Los Angeles Rams, Denver Nuggets, Colorado Avalanche és egyebek), a londoni csapat pedig közelebb áll a kereskedelmi stratégiához: nem vállal nagy kockázatot drága igazolásokkal, a stabil szurkolói háttérre építve tartja gazdaságilag stabilan a klubot. Ennek megfelelően a csapat jelenleg nem is tud jelentős trófeákért küzdeni.

A Manchester United immár régóta a Glazer család kezében van, ők a Tampa Bay Buccaneersszal tavaly Super Bowlt nyertek, de az MU-val 2013, azaz Alex Ferguson nyugdíjba vonulása óta jobbára csak kínlódnak, a jelentős játékosvásárlások ellenére is. Ahogy Abramovicsnál, úgy itt sem feltétlenül a tulajdonos személyében keresendő a sportszakmai teljesítmények magyarázata, de a menedzsmentben uralkodó káosz kétségkívül látványos.

A kérdés tehát az, hogy a Chelsea új tulajdonosainak melyik lesz az útja. Abramovics alapvetően a szinergiastratégiát követte, vagyis a klubot marketingeszközként használva a saját személyes imázsát építette; részben ez vezetett a kényszerű távozásához is, amiért ennyire exponálta magát a klub élén. A szinergia mellett persze az irányítást a sikerkör-stratégia is jellemezte, vagyis az igazolásokkal mindig a csúcsot célozta meg – és el is érte.

A Los Angeles Dodgersben és a Los Angeles Lakersben is résztulajdonos Boehlyék célja nem nagyon lehet más, minthogy ezt folytassák. A 4.25 milliárd fontos vételárból 2.5 milliárd a tényleges vásárlási érték (ez megegyezik azzal a 3.2 milliárd dollárral, amelyre a Forbes magazin legutóbb értékelte a klubot), a maradék 1.75 milliárd fontot a megállapodás szerint azonnal beruházásokra költik az új tulajok, elsősorban a játékosállományra és a Stamford Bridge szükségessé vált fejlesztésére. A szándék tehát megvan, azonban az Abramovics-korszak kezdetéhez képest jelentősen megváltozott a pálya Angliában és Európában is: sokkal erősebb, pénzzel nehezebben legyőzhető versenytársakkal kell szembenézni a Premier League-ben és a Bajnokok Ligájában is.

Boehly legnagyobb ellenfele Abramovics szelleme lesz.