A magyar futball csúcsterméke

Az nem kérdés ugyanis, hogy a válogatott nemcsak elméletben, a sport hagyományos hierarchiájában csúcsterméke a magyar futballnak, hanem gazdasági értelemben is: gyakorlatilag az egyetlen eladható terméke a sportágnak.

Eladható, hiszen telt ház várja a csapatot az immár tét nélküli találkozókon is, és bár könnyű lenne ezt az 1000 Ft-os jegyárakra vagy Cristiano Ronaldóra fogni, ez bőven beleillik abba a trendbe, amelyet a nemzeti együttest kíséri – vélhetően normál körülmények között is meglett volna a két telt ház, akár Andorra után is.

A tavalyi Eb-szereplés hatásaként islehet ezt értelmezni, de a teljes kép ennél is tágabb.

A válogatott mindig is egy külön sziget volt a magyar labdarúgásban: függetleníteni tudta magát a klubok szereplésétől, mind a hazai bajnokságban, mind – és főleg – a nemzetközi kupákban. Így volt ez már jóval az Európa-bajnokság előtt is, akkor is, amikor még semmilyen eredményt nem tudott felmutatni a csapat. Mindig voltak persze hullámvölgyek, olyan meccsek, amelyeken nem volt sok néző, de ezek mindig hamar elmúltak, általában a következő tétmeccsre.

Ehhez sokszor egy aprócska siker is elég volt: a 2010-es világbajnokság selejtezőit például sikerült úgy leszervezni, hogy a Málta és Albánia elleni négy meccset egymás után tudtuk le a sorozat első felében, ebből az első három találkozón elért győzelem a csoport élére repítette a magyar csapatot. A negyedik, Málta elleni hazai mérkőzésen úgy volt 35 ezres telt ház a Puskás-stadionban, hogy napokkal a meccs előtt még rengeteg szurkoló, köztük sok ismerősöm próbált valahogy jegyet venni, sikertelenül. (Ez ma már lehetetlen lenne: a vb-selejtezőkön már sorsolják a meccsek sorrendjét, Albániát nem vernénk oda-vissza, és Puskás-stadion sem lesz még egy darabig…)

Tehát: miért más a válogatott, mint a klubok?

A futball alapvető értéke a kötődés, amely kialakul a csapat és a szurkolók közé: ez akkor működik jól, ha a szurkolói azonosulni tud kedvenceivel, magáénak érzi őket, és a szurkolás nem egyszerűen csak egy szórakozási forma, egy sportág szeretete, hanem az identitásának részéve válik az, hogy melyik csapatnak szurkol.

Ez az, amit a magyar válogatott még képes nyújtani a szurkolóinak, de a klubok már (egyre) kevésbé. A válogatottal könnyebb azonosulni, a labdarúgásban könnyebb a nemzeti identitást átélni, mint a hazai klubokkal való azonosulást. Márpedig azok a futballpiacok működnek a legjobban, ahol ez az azonosulás a saját klubbal is megtörténik: ilyen például Anglia, ahol a szurkolók eredményektől függetlenül kötődnek kedvenc (általában helyi) csapatukhoz, akár a Premier League-ben játszik, akár a negyedosztályban. A brit gazdaság erejével (és a belőle fakadó vásárlóerővel) párosulva ez az azonosulás adja az angol futball pénzügyi fölényét.

Magyarországon a rendszerváltozás szinte teljesen elpárolgott ez a kötődés, a futball népszerűségének hanyatlásával párhuzamosan. Legjobban néhány vidéki egyesületnél maradt meg, olyan városokban, amelyekben a lokálpatriotizmus, a helyi értékek előtérbe helyezése a legerősebben megmaradt, és ez kifejeződhetett a helyi csapat melletti kiállásban is: Debrecen, Diósgyőr vagy Szombathely kiváló példái ennek. Ennek következménye az is, hogy a 2000-es évektől a vidéki csapatok vették át a dominanciát a magyar futballban (és általában minden csapatsportban) a fővárossal szemben, mivel a budapesti nagycsapatoknak nem volt ilyen erős helyi bázisuk. Ezek a csapatok ugyanakkor lokalizálódtak is: a Honvéd bázisa (újra) Kispest lett, a Vasasé Angyalföld, az MTK mémmé vált szerény szurkolótáborát pedig részben éppen az magyarázza, hogy a klubnak nincsen lokális kötődése, a történelmi zsidó identitása viszont már nem nyújt elegendő támaszt.

Látszólag messzire keveredtünk a válogatottól, de a lényeg itt van: akkor van egy csapatnak igazán hűséges szurkolótábora, ha az nemcsak a futball miatt van kint a mérkőzéseken, hanem más kötődése is van. (Ha a klub tényleg több, mint egy klub, ahogyan a Barcelona mottója is mondja – nem véletlen, hogy a katalánoknál is egy nemzeti identitás áll a háttérben.) Ebben a nemzeti válogatottak szükségszerűen erősebbek tudnak lenni, és ezt a magyar futballban is kristálytisztán látni.

Nem lehet annál okosabbat mondani, mint hogy a lettek és a portugálok elleni meccsek tétje ennek a kötődésnek a megőrzése, és Andorra utáni megerősítése.

Hajrá, magyarok!