Marseille-i magyar mámor

Szombaton délelőtt Marseille utcáin már mindenhol magyarokat lehetett látni, mezben, sállal, zászlókkal, és persze magyar rendszámú autókat, kis- és nagybuszokat. A helyiek elnéző mosollyal kezeltek bennünket, egy fiatal néger „Allez Hongrie!” kiáltással hajtott el mellettünk. Valóban feltűnő volt, hogy a szurkolók között szinte minden korosztály, nem és társadalmi réteg képviseltette magát, jól szituált értelmiségiek ugyanúgy, mint mások, valódi társadalmi egységet teremtve. Voltak idősek, komplett családok gyerekestül – a legfiatalabb szurkoló már a stadionban egy 11 hónapos kisfiú volt, a szülei kengurus hordozójában (bár láttam három pocakos kismamát is). A legtöbb azonban – nem meglepő módon – a húszas éveiben járó fiatal férfi volt, akik még meg sem születtek, amikor a magyar válogatott legutóbb nagy tornán szerepelt. Én vagy hét-nyolc ismerőssel futottam össze, többségükről nem is tudtam előre, hogy ott lesznek.

Délelőtt mindenesetre izlandiak még sehol sem voltak a városban, aztán dél körül bukkantak fel először a kék mezesek, bárokban ücsörögve – némileg meglepetten, de szívesen pacsiztak le a magyarokkal, illetve álltak be a közös fotókhoz (főleg a magyar fiúk-izlandi lányok kombó volt népszerű a mieinknél). Délutánra aztán már izlandiakkal is megteltek az utcák (vélhetően ekkor értek ide a különböző repülőjárataik), de sem mennyiségben, sem különösen hangerőben nem tudták felvenni a versenyt. Az északiak társadalmi összetétele kiegyenlítettebb volt a mieinknél, több középkorú és gyerek volt közöttük, többen jöttek párosával. A meccshez közeledve aztán már nemcsak magyar és izlandi, hanem mindenféle mezekben jöttek a szurkolók (német, lengyel, francia, belga, de még kameruni is), teljesen elárasztva az autók elől lassan lezárt utcákat a stadion környékén.

A Vélodrome melletti nagy körforgalom viszont magyar felségterület maradt: itt gyülekeztek a főleg piros mezes magyarok, akik az aréna környékén vagy a tengerparti szurkolói zónában töltötték a meccs előtti órákat. Mentek a szokásos rigmusok, és persze a válogatott egyik legnépszerűbb dala, Az éjjel soha nem érhet véget. A rendőrség közben egyre nagyobb létszámban vonult fel, pajzsokkal és vízágyúval, mintha kicsit túlreagálták volna a dolgot, de ez nem rontotta senkinek a kedvét.

A hangulat csak fokozódott, amikor a szervezett menet a régi kikötőből rendőrségi felvezetéssel elindult a stadion felé. A piros, fehér és zöld görögtüzek már messziről látszottak, és nemsokára a fekete pólók is kivehetővé váltak. A körforgalomban a tömeg egyre izgatottabban várta az egyesülést, és ez rövidesen meg is történt, hatalmas ováció közepette. (A menet elején fekete pólóban, szemüket és fejük tetejét eltakarva, szigorú arckifejezéssel masírozó fiatalok azonban nem minden magyarnál arattak osztatlan tetszést. „Kik ezek? Nem szimpik...” – mondta például mellettem egy fiatal nő.)

A rendőrök is teljesen felpörögtek a megnövekedett tömegtől, sorfalat álltak és csak a stadion keleti oldala felé engedték a magyarokat, ahonnan a menet is jött – arra hivatkozva, hogy a kordon mögött izlandiak vannak, bár persze olyan magyarok is voltak ott, akik egyszerűen még nem érték oda a körforgalomhoz. Nekem még dolgom volt a kordon mögött, az első mellékutcában meg is tudtam kerülni azt.

Irány a stadion!

Egy órával a kapunyitás után próbálkoztam, és hamarabb bejutottam, mint bármelyik NB I-es meccsre... A híres-nevesbiztonsági ellenőrzésannyi volt, hogy egy tizenéves kissrác tessék-lássék módon megmotozott – nemhogy petárda, de bármi más is lehetett volna ettől nálam. És persze azzal sem foglalkoztak, milyen név van a jegyemen (bár az enyém volt). Mire beértem, a tv-ben jobb oldalon látszódó – az első félidőben Király Gábor által őrzött – kapu mögötti rész, a pályarajzon sárgával jelölt szektor szinte már teljesen megtelt magyarokkal, majd rövidesen a kamerával szemközti hosszú lelátó, a zöld szektor jobb oldala is (itt ültem én is). Itt is gyorsabbak voltunk, mint az izlandiak, akiknek a helyei ekkor még jórészt üresek voltak.

A legnagyobb üdvrivalgás természetesen akkor volt, amikor a kivetítőn feltűnt a magyar csapat busza, ahogy a stadionhoz érkezik, majd nemsokára, amikor a játékosok is megjelentek öltönyben a gyepen. (Dzsudzsák Balázs külön is odajött a szurkolókhoz.)

Ezután jött a balhé.

Mi csak annyit láttunk, hogy fekete pólós magyarok próbálnak átmászni a zöld szektorból a sárgába, amit a közelben lévő kék melegítős rendfenntartók nem akartak engedni. A dologból pillanatok alatt tömegverekedés lett a kékek és a magyarok között. A kékeknél nem volt fegyver, csak gázspray, amelyet hamar be is vetettek, főleg egy szőke, copfos hölgy járt élen benne, de ez csak rövidtávú sikert hozott, így perceken belül megérkeztek a rohamrendőrök, és pillanatok alatt rendet teremtettek; a kék melegítősök kivonultak, a magyarok visszavonultak. (Aki a mászok közül még átért, az maradt a sárga szektorban, a többiek a zöldben.) A magyar nézők között vegyes volt az akció fogadtatása: a sárga szektor inkább szurkolt és fütyült (már aki nem ment oda küzdeni), a zöld viszont inkább „Csürhe, csürhe!" kiáltásokkal reagált. A hivatalos műsorvezető meg persze igyekezett tudomást sem venni a történésekről, éppen ekkor indították be a csókkamerát – az a csattanó azért nem következett be, hogy a szőke copfos rendfenntartó csókolózzon valamelyik fekete pólós magyarral...

A kedélyek megnyugvása után jött a decibelverseny a két szurkolótábor között, hogy kiderüljön, melyik tábor a hangosabb: fölényesen, 126–99-re nyertünk az időközben lassan összegyűlő izlandiak ellen. Némi segítség volt ebben, hogy a magyar válogatott éppen akkor jött ki melegíteni, amikor a mi szurkolóinkon volt a sor – igaz, az izlandiaknak is sokan besegítettek közülünk egy kis fütyüléssel, amelytől ők kevésbé hallatszottak, de a hangerőt nyilván növelte.

Nem sokkal kezdés előtt még hatalmas tömeget lehetett látni a stadion északi kapuja előtt, de kezdő sípszóra megtelt az aréna (bár csorogtak még be folyamatosan kezdés után is), egyedül a főkamera mögötti díszpáholy és a szponzori fülkék voltak bántóan üresek – még ha a statisztikákban nyilván ezeket is megteltként könyvelték el.

A meccset nyilván mindenki látta, így arról nem írok sokat. Én a lelátóról olyan magyar válogatottat láttam, amely mindent megtett a sikerért, és amelyiknek öröm volt 90 percen keresztül teli torokból szurkolni – szeretném hinni, hogy a mi szurkolásunk is kellett a végén a több mint megérdemelt egyenlítéshez. Bevallom, éppen arra gondoltam az utolsó percek előtt, hogy a hangulat miatt még a vereséggel együtt is megérte itt lenni, de az egyenlítést követő eksztázis és a lefújást követő több mint 20 perces(!) ünneplés a csapattal egyszerűen leírhatatlan volt.

A szurkolókról szólva kiemelném én is, hogy bár volt az említett, meccs előtti incidens, és repültek a fáklyák mindkét gólnál (a magyarnál az örömtől, az izlandinál Sigurdsson provokációja miatt, amiért egyébként az egyik csapattársa ott rögtön elnézést is kért), a meccs alatt nemcsak végig elképesztően lelkes, hanem rendkívül fegyelmezett és „píszí" is volt a szurkolás, egyszer sem kerültek szóba sem a románok, sem a szlovákok, sem a cigányok, és a játékvezető is csak egy nagyobb „K...a anyád!”-at tudott előcsalni a közönségből, pedig próbálkozott becsülettel.

Mire ide jutottam az írással, már haza is értem – remélem, mindenki biztonságban otthon van, aki részese volt ennek a hatalmas élménynek, a Franciaországban maradó szurkolók pedig már nagyban pihennek a portugálok elleni meccs előtt.

Hajrá, magyarok!

SZABADOS GÁBOR

Frissítés:ittolvasható egy leírás a kék melegítősökről.