Jól jön ki a Hosszú-lépés?

Viszont a történetnek mégis van több komoly tanulsága és háttere, amellyel muszáj tisztában lenni.

A magyar sport sikerei – különös tekintettel hagyományos sikersportágainkra, az olimpiai egyéni sportokra – jellemzően nem a magyar sportirányítás és azon belül az egyes szakszövetségek által felépített rendszernek, stratégiának, tudatosan kialakított infrastruktúrának köszönhetőek, hanem a sportolók és az edzők tehetségének, szorgalmának, illetve az egyes sportágak történelmileg kialakult hazai kultúrájának. Ezt elősegítette ezeknek a sportágaknak a szűk hazai közege, és sok esetben – lássuk be – az a tény, hogy nemzetközileg kevésbé frekventált sportágakról van szó, amelyekben nem forog komoly pénz, így a konkurencia is szűkebb, mint a legnépszerűbb sportokban. Bár az úszás kiemelkedő helyet foglal el az egyéni sportok között, és így a marketingereje is nagyobb, a magyar úszósportra azért még igazak a fentiek.

A nemzetközileg versenyképes, nyugati sztenderdekhez mérhető háttérrendszer és infrastruktúra hiánya nyilván elsősorban az elmúlt 25 év sportvezetőinek a felelőssége, de furcsa módon maguk a sportolók is tehetnek róla: a rendszerváltás után túl jól szerepeltek ugyanis az olimpiákon... 1992-ben minden idők második legjobb eredményét értük el a 11 aranyéremmel (amelynek felét két, zsenik által nevelt zseni, Egerszegi Krisztina és Darnyi Tamás szerezte), miközben a háttérben éppen omlott össze a magyar a sportfinanszírozás, de a sikerek bőven eltakarták a romokat. Az olimpiai krach azonban csak nem akart beütni, Barcelona után Atlantában, Sydneyben és Athénban is villogott a magyar sport.

Aztán jött 2008, Peking, és a 3 magyar aranyérem láttán hirtelen elkezdte mindenki kongatni a vészharangot – holott azt majd' húsz évvel korábban kellett volna. Ha a barcelonai olimpián jött volna egy ilyen szereplés, akkor talán ma sokkal előrébb tartana a magyar sportrendszer...

A Peking utáni kormányváltás aztán alapvető fordulatot hozott a magyar sportéletbe, teljesen más anyagi lehetőségei lettek a sportvezetőknek: maga a pénz azonban nem termel feltétlenül rendszert, főleg nem egyik napról a másikra.

Értsünk ez alatt most mindent: kiválasztási mechanizmusokat, sportorvoslást, infrastruktúrát, technikai hátteret, megfelelő funkcionális szakembereket (komplett edzői stábokat) stb. stb. Nem nagy rizikó kijelenti, hogy ezekben szinte mind el vagyunk maradva a nemzetközi mezőnyhöz képest, minden sportágban – amit a sportolónk és edzőink már említett tehetsége, szaktudása és befektetett munkája kompenzál.

És így érünk el akkor a rendszerváltás óta tartó problémáktól Hosszú Katinkáig, aki edző-férje segítségével az elmúlt években bámulatra méltó módon építette fel magát minden szempontból – éppen a kettejük külön kis világa az oka annak, hogy a rendszer hibáit talán sokkal jobban látják, mint bárki más a magyar sportban. Többről van itt tehát szó annál, minthogy van-e valakinek külön öltözője vagy masszőre. Hogy persze valóban csak ez motiválja-e Hosszú Katinkát, vagy mennyi szerepe van a bevezetőben említett „házastársi" szavaknak és gesztusoknak – ezt csak ő tudja.

Nemigen van mindenesetre magyar sportoló rajta kívül, aki ki mer így állni a nyilvánosság elé a felvetéseivel; nyilván ebben is óriási szerepe van annak a fejlődésnek, amelyen az úszónő az elmúlt időszakban átment, Shane Tusuppal együtt bizonyos fokig elszigetelve a magyar úszósport közegétől, így kevésbé kötődve már ahhoz.

Bizonyára lenne több olyan honi sportszövetség, amelyet Hosszú maga alá tudna gyűrni pusztán az eredményeivel és a dacos kiállásával – de Gyárfás Tamásnál dörzsöltebb sportvezető is kevés akad idehaza, az általa felépített és bármilyen politikai háttér mellett kiválóan menedzselt úszószövetség ugyanolyan életmű, mint amelyet Hosszúék alkottak. (Mondhatni, a terepet is jól kell megválasztani: amíg Hosszú Katinka a medencében, addig Gyárfás Tamás a szópárbajban verhetetlen, és talán egyikük sem jár jól, ha a másik terepén akar győzni...)

Lehet erre azt mondani, hogy a családi viták maradjanak házon belül, ne az utcán vívják meg őket – de persze ha a fenti, rendszerszintű problémákra egy kicsit is rávilágított Hosszú Katinka, akkor volt értelme a dolognak, akár ez volt az ő szándéka, akár nem.

A történetben viszont nyilván az a szomorú, hogy alig több mint fél évvel a riói olimpia (és másfél évvel a budapesti úszó-vb) előbb baromira nem arra koncentrál az uszodában mindenki, amire kellene, hanem egészen másra. Mindenkinek kell most egy lépést tennie a másik felé: ha ez a dobálózás nem zárul megegyezéssel, amelyben a konfrontációt legalább az olimpiáig félreteszik, akkor az minden résztvevő hibája lesz, senki sem háríthatja át a felelősséget egyoldalúan a másikra.

Egy áldozat már van Kiss László szövetségi kapitány személyében– senki sem szeretné megvárni, hogy ki lesz a következő. Most kell megmutatni, kinek mennyire fontos a magyar sport.