Hibázni futballistadolog

Szerencsére az első döbbenet után a magyar sajtó gyorsan túl tudott lépni azon, hogy Selim Bouadla hibája volt-e a Debrecen kiesése a Bajnokok Ligájából (hiszen más csapattagok is követtek el hibákat a BATE ellen, nem is keveset és nem is kicsiket), és miután már volt idő arra, hogy ülepedjenek az élmények, érdemes még egyszer átgondolni az ok–okozatokat, mert bőven van tanulság a magyar labdarúgásban kommunikáló szereplők számára. És a tanulságokat akár rögtön fel is lehetne használni a Young Boys elleni meccseken – de én lennék a legjobban meglepve, ha bárki is hallgatna rám.

Többször írtam már arról (például itt vagy itt), hogy a futballban élők milyen kifogásokkal tudnak előállni egy-egy vesztes mérkőzés után, és ez különösen erős megvilágításba kerül akkor, amikor a magyar csapatok a nemzetközi porondon szenvedik el a menetrend szerinti vereségüket. Mindig vannak új gyöngyszemek (külön elemzést érne például a diósgyőri Antal Botond, aki a szezon ötödik meccse után hivatkozott fáradtságra a Krasznodar elleni kabarégóllal kapcsolatban), de a legnagyobb klasszikus akkor is az „egyéni hibák miatt kaptunk ki" kezdetű monológ, amelyben az edzők kifejtik, hogy csapatként jól tartották magukat, de egyes játékosok „érthetetlen" hibái miatt veszítettek. A történet hagyományos lezárása az „ezen a szinten nem lehet ekkorát hibázni" mondat, a fejlődés irányába tett lépés pedig a „csak ezeket a hibákat kell kiküszöbölni a játékunkból" kijelentés.

Tényleg ilyen „érthetetlenek" ezek a hibák?

Tényleg „ki lehet küszöbölni" őket?

Nem, egyik állítás sem igaz.

A góllal végződő „védelmi hibák" ugyanis sohasem véletlenek. A futball nem kézilabda vagy kosárlabda, ahol szinte minden támadás találattal végződik; a labdarúgásban triviálisan jóval kisebb az esélye a gólszerzésnek, itt a meccsek nagyjából felén legalább az egyik csapat megússza kapott gól nélkül, akár még a gyengébb is az erősebb ellen. Ha egy csapat gólt kap, annak mindig oka van.

Ezért sincs sok értelme az edzők szájából sűrűn elhangzó „védelmi hibá(k)ból kaptuk a gól(oka)t" mondatnak, ugyanis ez tautológia: a futballban minden gól védelmi hiba. Mindegyik. Tudniillik ha egy védelem nem hibázik, akkor nem is kap gólt – vagyis ha gólt kapott, akkor ahhoz hibáznia kellett. Nem feltétlenül Guzmics/Devecseri-módra, néha elég egy túlságosan laza emberfogás a középpályán, de az biztos, hogy közvetlenül a találat előtt valahol volt egy hiba.

A kérdés már csak azért, hogy miért esnek a hibák.

Roppant egyszerű: az erősebb csapatok kevesebbet, a gyengébbek többet hibáznak. Szándékosan használom az „erősebb" és „gyengébb" szavakat az „erős" és „gyenge" helyett, hiszen relatív fogalmakról van, a két szemben álló csapat egymáshoz viszonyított erősségéről. Egy magyar csapat (akár klub, akár válogatott) kevesebbet hibázik, amikor az ellenfele gyengébb, és többet, amikor az ellenfele erősebb. Az ellenfelek dettó.

A futball erről szól: az erősebb csapat hogyan tudja úgy nyomás alatt tartani gyengébb ellenfelét, hogy az hibázzon, és az erősebb gólokat érhessen el ezekből a hibákból. Ez a kifejtett nyomás nemcsak közvetlenül akkor hat, amikor a gyengébb csapat játékosainak a nyakában liheg az erősebb ellenfél, hanem akár a legnyugodtabb pillanatokban is, mert akkor is befolyásolja a futballista viselkedését, hogy távol van a komfortzónájától.

A teniszben megkülönböztetik a ki nem kényszerített hibákat a kikényszerítettektől, de a fenti értelemben közvetett módon szinte minden hiba kikényszerített, hiszen a nyugodtabb pillanatok hibái is az egész meccses nyomás miatt következnek be, vagyis ezen esetekben „ki nem kényszerített hibára kényszerítették" a védőket.

Ráadásul ez a nyomás már a kezdő sípszó előtt elkezdődik a pszichikai hadviseléssel, a stadion atmoszférájával és egyebekkel – erre utalt Horváth Ferenc a Győr–Göteborg meccs után a széteső futballal, és ezt láthattuk a már megidézett gólpassznál a román–magyar vb-selejtező második percében.

Konklúzió: általában nem azért veszít egy csapat, mert a játékosai „egyéni" hibákat követnek el, hanem azért követnek el hibákat, mert ez a csapat gyengébb. A játékosok hibái tehát nem az okot, hanem már az okozatot jelentik.

Ez mind szép és jó, sőt szinte már triviális, mondhatja a kedves olvasó, de miért kell ezen ennyit lovagolni?

Amíg az edzők rendszeresen azzal hárítják el magukról a felelősséget, hogy a játékosaik egyéni hibáira hivatkoznak, addig nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy menedzsment szempontból ez mennyire hibás magatartás. Menedzsment szempontból: ugyanis mindez nem „csak" sportszakmai kérdés, hanem a kommunikációs és HR-vonatkozások miatt menedzsmentkérdés is.

Gyorsan tegyük hozzá, hogy a probléma nemcsak azon esetekre áll fenn, amikor magyar csapat külföldivel találkozik, hiszen bárhol bármelyik edző tud ilyet mondani, de nekünk, magyaroknak az a legfontosabb, hogy az ilyen porhintés ne takarhassa el a valódi problémákat.

Optimista végszó? Az nincs – az egyéni hibák ez után is ugyanúgy részei lesznek a meccs utáni kommunikációnak, mint eddig.

Pedig mennyivel jobb lenne, ha mindenki inkább a saját felelősségével törődne.