Német arany: a határozott cselekvés másfél évtizede

Az az ország nyerte meg a világbajnokságot, amelyik a legjobban megérdemelte.

Nem is elsősorban a vb-n mutatott játéka miatt (de természetesen amiatt is), hanem azért, mert az elmúlt másfél évtizedben a németek tették a legtöbbet a labdarúgásuk fejlesztéséért, ők ölték bele a legtöbb energiát, munkát, gondolatot – és nem utolsósorban pénzt.

A magyar olvasónak talán már unalmas is lehet azt hallgatni, hogy az ezredforduló válogatott kudarcai után milyen reformokat indítottak el a német futballban, hiszen idehaza a Hollandia elleni 8–1-es vereség után másról sem szólt a média, mint hogy mit kellene nekünk tennünk a felzárkózásért, és ehhez hogyan lehetne példát venni a németekről – de amíg nem teszünk mi is konkrét lépéseket ezen az úton, addig muszáj is ezt a mintát szajkózni.

A német precizitást mint fogalmat gyakran emlegetjük (amikor autót vettem, én is csak német gyártmányt kerestem), de talán pontosabb lenne, ha céltudatos, hatékony munkavégzést mondanánk, mert ez jellemzi legjobban azt a folyamatot, amely a 2000-es Európa-bajnokságon bemutatott égéstől (kiesés a csoportkörben 1 ponttal) a 2014-es világbajnoki címig vezetett, nem mellesleg további Eb- és vb-érmeken keresztül.

1. Érzékeljük a problémát.
2. Felmérjük a megoldási lehetőségeket.
3. Döntünk az alkalmazott megoldásról.
4. Elkezdjük a munkát.

Ezek azok az egyszerűen megnevezhető lépések, amelyeken végig kell menni bármilyen probléma kezelése során. Ezek természetesen nem engedik meg a maszatolást, a papírok ide-oda tologatását, na meg a kifogásgenerátor folyamatos berregtetését.

A németek a 2000-es Eb után rögtön létrehozták a maguk bizottságát (1. pont), amely fél év alatt előállt a végleges koncepcióval (2. és 3. pont), és szinte azonnal el is indult a munka (4. pont).

2001 márciusában már el is fogadták ugyanis az utánpótlásközpontokra, az úgynevezett Leistungszentrumokra vonatkozó irányelveket, és előírták, hogy a 2001–2002-es szezontól már csak az a klub kaphat licencet a Bundesliga első és második osztályára, amelyik rendelkezik az előírásoknak megfelelő központtal. Tehát még egyszer: egy évvel az Eb-sokk után már az új rendszerben működött a német futball utánpótlása.

Ha egyetlen momentummal kellene magyaráznom a német futball sikerét (ide értve a világbajnoki cím mellett a tavalyi Bayern–Dortmund Bajnokok Ligája-döntőt vagy éppen a Bundesliga-mérkőzések látogatottságát), akkor azt a határozottságot emelném ki, amellyel ezeket a döntéseket a németek meg tudják hozni és végre tudják hajtani.

Az egységes rendszerű, szigorúan ellenőrzött utánpótlásközpontok gyártották tehát le a német labdarúgás főszereplőit: mára ezek adják a Bundesliga szinte valamennyi német állampolgárságú játékosát és természetesen a válogatott tagjainak 90%-át is. Az indulás óta mintegy évi 70-80 millió eurót (a magyar NB I teljes költségvetésének kb. kétszeresét) fektettek csak ezekbe a központokba.

De hogy mindebből egy komplex, működőképes futballrendszer legyen, ahhoz szükség volt a labdarúgás infrastruktúrájának megújítására is. Ez elsősorban a 2006-os németországi világbajnoksághoz kapcsolódik, így akár szerencsés véletlennek is nevezhetjük, hogy az erre való felkészülés egybe esett az utánpótlásprogram indításával (hiszen a vb-rendezésre a német szövetség még jóval 2000 előtt pályázott), de inkább fogalmazzunk úgy, hogy már korábban is a fejlesztés volt a DFB célkeresztjében.

A világbajnokságra megújult stadionok óriási lökést adtak a Bundesliga fejlődésének, jelentősen és tartósan nőtt a nézőszám a torna után – ehhez persze kellett az is, hogy az új (vagy felújított) létesítményeket valóban a legfontosabb helyeken hozzák létre, a legnépszerűbb német csapatok otthonában, amely garantálta a stadionokra költött összegek, mintegy 1,5 milliárd euró megtérülését. (Ez alól egyedül a presztízsokok miatt bevont egyetlen keletnémet helyszín, a lipcsei aréna volt kezdetben kivétel, de közben ott is megjelent a nagy csapatot építő Red Bull, így közvetve ez a döntés hozzá is járult a volt NDK futballjának felélesztéséhez.)

Tehát utánpótlás és infrastruktúra, azaz utánpótlásközpontok és stadionok.

Vagy mondjuk így: futballakadémiák és stadionok. Nem ismerős?

Nyilván nem lehet véletlen, hogy a magyar labdarúgás fejlesztésének két fő csapásiránya is éppen ez, a társaságiadó-támogatásból felhasználható összegek is erre a két területre vehetők igénybe (amihez kellett persze az EU kötözködése is). És a 8–1 után létrejött egy ad-hoc bizottság is, amelybe igyekeztek bevonni a német tapasztalatokkal rendelkező egykori légiósokat is – nagyon remélem, hogy például a Herthánál dolgozó Dárdai Pál szavait isszák az MLSZ-ben, mert nála jobban kevesen ismerhetik a titok nyitját.

Akkor mi is a jó úton járunk?

Az eszközök, úgy tűnik, valóban megvannak, de hogy sikerül-e ugyanolyan, vagy legalább hasonló határozottsággal, precizitással és főleg egységes szakmai koncepcióval végrehajtani a teljes projektet, mint a németek, az már nem a tárgyainkon, hanem az embereinken múlik.

Én már attól is boldog lennék, ha mondjuk 2026-ban minket aláznának 7–1-re a németek a vb-elődöntőben.

Nem is elsősorban a vb-n mutatott játéka miatt (de természetesen amiatt is), hanem azért, mert az elmúlt másfél évtizedben a németek tették a legtöbbet a labdarúgásuk fejlesztéséért, ők ölték bele a legtöbb energiát, munkát, gondolatot – és nem utolsósorban pénzt.

A magyar olvasónak talán már unalmas is lehet azt hallgatni, hogy az ezredforduló válogatott kudarcai után milyen reformokat indítottak el a német futballban, hiszen idehaza a Hollandia elleni 8–1-es vereség után másról sem szólt a média, mint hogy mit kellene nekünk tennünk a felzárkózásért, és ehhez hogyan lehetne példát venni a németekről – de amíg nem teszünk mi is konkrét lépéseket ezen az úton, addig muszáj is ezt a mintát szajkózni.

A német precizitást mint fogalmat gyakran emlegetjük (amikor autót vettem, én is csak német gyártmányt kerestem), de talán pontosabb lenne, ha céltudatos, hatékony munkavégzést mondanánk, mert ez jellemzi legjobban azt a folyamatot, amely a 2000-es Európa-bajnokságon bemutatott égéstől (kiesés a csoportkörben 1 ponttal) a 2014-es világbajnoki címig vezetett, nem mellesleg további Eb- és vb-érmeken keresztül.

1. Érzékeljük a problémát.
2. Felmérjük a megoldási lehetőségeket.
3. Döntünk az alkalmazott megoldásról.
4. Elkezdjük a munkát.

Ezek azok az egyszerűen megnevezhető lépések, amelyeken végig kell menni bármilyen probléma kezelése során. Ezek természetesen nem engedik meg a maszatolást, a papírok ide-oda tologatását, na meg a kifogásgenerátor folyamatos berregtetését.

A németek a 2000-es Eb után rögtön létrehozták a maguk bizottságát (1. pont), amely fél év alatt előállt a végleges koncepcióval (2. és 3. pont), és szinte azonnal el is indult a munka (4. pont).

2001 márciusában már el is fogadták ugyanis az utánpótlásközpontokra, az úgynevezett Leistungszentrumokra vonatkozó irányelveket, és előírták, hogy a 2001–2002-es szezontól már csak az a klub kaphat licencet a Bundesliga első és második osztályára, amelyik rendelkezik az előírásoknak megfelelő központtal. Tehát még egyszer: egy évvel az Eb-sokk után már az új rendszerben működött a német futball utánpótlása.

Ha egyetlen momentummal kellene magyaráznom a német futball sikerét (ide értve a világbajnoki cím mellett a tavalyi Bayern–Dortmund Bajnokok Ligája-döntőt vagy éppen a Bundesliga-mérkőzések látogatottságát), akkor azt a határozottságot emelném ki, amellyel ezeket a döntéseket a németek meg tudják hozni és végre tudják hajtani.

Az egységes rendszerű, szigorúan ellenőrzött utánpótlásközpontok gyártották tehát le a német labdarúgás főszereplőit: mára ezek adják a Bundesliga szinte valamennyi német állampolgárságú játékosát és természetesen a válogatott tagjainak 90%-át is. Az indulás óta mintegy évi 70-80 millió eurót (a magyar NB I teljes költségvetésének kb. kétszeresét) fektettek csak ezekbe a központokba.

De hogy mindebből egy komplex, működőképes futballrendszer legyen, ahhoz szükség volt a labdarúgás infrastruktúrájának megújítására is. Ez elsősorban a 2006-os németországi világbajnoksághoz kapcsolódik, így akár szerencsés véletlennek is nevezhetjük, hogy az erre való felkészülés egybe esett az utánpótlásprogram indításával (hiszen a vb-rendezésre a német szövetség még jóval 2000 előtt pályázott), de inkább fogalmazzunk úgy, hogy már korábban is a fejlesztés volt a DFB célkeresztjében.

A világbajnokságra megújult stadionok óriási lökést adtak a Bundesliga fejlődésének, jelentősen és tartósan nőtt a nézőszám a torna után – ehhez persze kellett az is, hogy az új (vagy felújított) létesítményeket valóban a legfontosabb helyeken hozzák létre, a legnépszerűbb német csapatok otthonában, amely garantálta a stadionokra költött összegek, mintegy 1,5 milliárd euró megtérülését. (Ez alól egyedül a presztízsokok miatt bevont egyetlen keletnémet helyszín, a lipcsei aréna volt kezdetben kivétel, de közben ott is megjelent a nagy csapatot építő Red Bull, így közvetve ez a döntés hozzá is járult a volt NDK futballjának felélesztéséhez.)

Tehát utánpótlás és infrastruktúra, azaz utánpótlásközpontok és stadionok.

Vagy mondjuk így: futballakadémiák és stadionok. Nem ismerős?

Nyilván nem lehet véletlen, hogy a magyar labdarúgás fejlesztésének két fő csapásiránya is éppen ez, a társaságiadó-támogatásból felhasználható összegek is erre a két területre vehetők igénybe (amihez kellett persze az EU kötözködése is). És a 8–1 után létrejött egy ad-hoc bizottság is, amelybe igyekeztek bevonni a német tapasztalatokkal rendelkező egykori légiósokat is – nagyon remélem, hogy például a Herthánál dolgozó Dárdai Pál szavait isszák az MLSZ-ben, mert nála jobban kevesen ismerhetik a titok nyitját.

Akkor mi is a jó úton járunk?

Az eszközök, úgy tűnik, valóban megvannak, de hogy sikerül-e ugyanolyan, vagy legalább hasonló határozottsággal, precizitással és főleg egységes szakmai koncepcióval végrehajtani a teljes projektet, mint a németek, az már nem a tárgyainkon, hanem az embereinken múlik.

Én már attól is boldog lennék, ha mondjuk 2026-ban minket aláznának 7–1-re a németek a vb-elődöntőben.