Valami Amerika

Az előző, Super Bowlt is érintő írásom hozzászólásaiban rengeteg érdekes felvetés volt, többen feszegették az amerikai és az európai fogyasztói szokások közötti különbségeket. Nézzük hát meg mindezt kicsit alaposabban!

Többen úgy fogalmaztak, hogy Európában szurkolók ülnek a lelátókon, Amerikában pedig nézők – mások erősen vitatták ezt. Pontosítsunk: az európai sportfogyasztó elsősorban az adott sportághoz és az általa kedvelt klubhoz kötődik, azaz a sportipar alapszolgáltatásához, az amerikai azonban inkább a komplex „szolgáltatási csomaghoz”, vagyis az esemény nyújtotta teljes élményhez, az összes kiegészítő szolgáltatással – pompomlányokkal, zenével, étellel-itallal – együtt. A tengerentúli fogyasztónak tehát elsősorban show kell, látványosság, az öreg kontinensen azonban maga a sport nyújtotta izgalom a legfontosabb.Super Bowlt is érintő írásom hozzászólásaiban rengeteg érdekes felvetés volt, többen feszegették az amerikai és az európai fogyasztói szokások közötti különbségeket. Nézzük hát meg mindezt kicsit alaposabban!

Többen úgy fogalmaztak, hogy Európában szurkolók ülnek a lelátókon, Amerikában pedig nézők – mások erősen vitatták ezt. Pontosítsunk: az európai sportfogyasztó elsősorban az adott sportághoz és az általa kedvelt klubhoz kötődik, azaz a sportipar alapszolgáltatásához, az amerikai azonban inkább a komplex „szolgáltatási csomaghoz”, vagyis az esemény nyújtotta teljes élményhez, az összes kiegészítő szolgáltatással – pompomlányokkal, zenével, étellel-itallal – együtt. A tengerentúli fogyasztónak tehát elsősorban show kell, látványosság, az öreg kontinensen azonban maga a sport nyújtotta izgalom a legfontosabb.

Ebből adódóan az amerikaiak azokat a sportágakat preferálják, amelyek az esemény (mérkőzés) teljes időtartama alatt egy adott szintű, folyamatos élményt-izgalmat nyújtanak, megspékelve rendszeresen felbukkanó látványos vizuális elemekkel. Európában viszont nem a tartós, állandó izgalom a „kelendőbb”, hanem az olyan esemény, ahol vannak kiemelkedő csúcspontok, melyek lényegesen magasabb szintű élményt nyújtanak az amerikai sztenderd szintnél – a csúcspontok ára viszont az, hogy akadnak jelentősen érdektelenebb hullámvölgyek is. Tehát amíg az élmény-látvány-izgalom mértékében Amerika egy viszonylag stabil középszintet vár el, addig Európa szívesebben fogadja ugyanebből a komoly szórást, kiugróan magas (és vele együtt akár kiugróan alacsony) értékekkel.

Fordítsuk le mindezt a sportágak gyakorlati nyelvére! Példának okáért a kosárlabdában van egy adott élményszint, amelyet folyamatosan elér a mérkőzés: egymás után peregnek a támadások, potyognak a kosarak, viszonylag sűrűn akad egy-egy csodálnivaló zsákolás vagy tripla. Rendszerint azonban nincs az összecsapásnak kiemelkedő fordulópontja, fő pillanata – legfeljebb az utolsó percek-másodpercek, ha szorosra sikerül a vége. Nem csoda, hogy kosárlabda-mérkőzésekről nem szoktak tartalmi összefoglalót készíteni, hiszen szinte mindegy, melyik találatokat vágják be, a meccset nem lehet pár percbe sűríteni. Aki néhány mozdulatba foglalt meccseldöntő nagy pillanatokat akar látni, annak tulajdonképpen elég bekapcsolódnia a második félidő közepébe (a negyedik negyed elején), már ha addigra nem dőlt el szép lassan a parti.

Ezzel szemben a labdarúgásban általában van néhány döntő, kiemelkedő pillanata a találkozónak, amelyet ha elmulaszt az ember, a lényegről marad le: egy-egy gólról, kiállításról vagy kimaradt helyzetről. A csúcsok közötti időben viszont a meccs néha csak csendben csordogál, lényegesen unalmasabb (és kevésbé látványos) lehet, mint egy kosármérkőzés átlagos folyama. És futballmeccsen bizony néha az is előfordul, hogy nincsen „hegycsúcs”, csak a völgy mélye...

Félreértés ne essék: mindez nem azt jelenti, hogy egyik sportág kevésbé érdekes vagy élvezhető a másikhoz képest, hanem csupán azt, hogy különböznek, éppen ezért különböző fogyasztókat vonzanak. Ez így is van rendjén, hiszen így kínál változatos termékeket a sportpiac, ahol mindenki megtalálhatja a magának tetsző eseményt. Történetünk szempontjából pedig az a fontos, hogy ezek a különbségek megmagyarázzák, Amerikában miért a kosárlabda, Európában pedig miért a labdarúgás a magasabban jegyzett vezető sportág.

A komplex show-élmény amerikai igénye hozza magával azt is, hogy a gyakori játékmegszakításokat a tengerentúlon sokkal jobban tolerálják, sőt egyenesen szeretik is a különböző kiegészítő szolgáltatások (a már említett pompomlányok, zene, étel-ital) igénybe vétele céljából.

A játék szerkezetéhez hasonlóan mutatkozik egyébként a különbség a bajnoki rendszerek között is: az NBA-ben például szezon közben, vagyis az alapszakaszban nincsenek olyan meccsek, amelyek eldöntenék a bajnoki címet, az idény egy állandó, de közepes izgalmi szinten folyik, majd a végére, a rájátszásra pörög fel. Az európai futball nemzeti bajnokságaiban viszont a szezon közben bármikor akadhat olyan meccs, amely sorsdöntőnek bizonyul az aranyérem szempontjából – de az utolsó találkozókra már lefutottá is válhat a versengés.

A fenti gondolatokat a technikai sportokra is átültethetjük, ugyanis a NASCAR-versenyek és a Formula–1 között is hasonló eltéréseket figyelhetünk meg. A sokkal több előzés, mezőnybeli változás miatt a NASCAR a kosárlabda „megfelelője” az autósportban, míg az F–1, amelyben a futam főbb történései néhány kiemelkedő eseményben csúcsosodnak ki, inkább a labdarúgásra „hasonlít”. Nem véletlen, hogy melyik sorozat melyik kontinensen harcolt ki domináns szerepet magának.

Ezek a sajátosságok egyébként jelentősen befolyásolják a csapatsportágak eltérő szervezeti felépítését is, vagyis az amerikai ligák és az európai bajnokságok közötti, viszonylag ismert különbségeket. Kosárlabdában, jégkorongban a játék jellege (a mérkőzést eldöntő események, azaz a pontok, gólok magasabb száma miatt) jobban előhozza az erős és gyenge közötti különbséget; előbbi sokkal nagyobb valószínűséggel győzi le az utóbbit, mint az európai futballban. Így – az izgalom, a kiszámíthatatlanság fenntartása miatt – jóval nagyobb szükség van a mesterséges egyenlősdire, mint a labdarúgásban. Részben ennek köszönhető, hogy teljesen más a két iparág felépítése: az amerikai ligák sokkal erőteljesebben tudják szabályozni a csapatok életét. Amíg odaát a liga a franchise-ként működő, városról városra tologatható csapatok felett szinte korlátlan hatalmat gyakorol, addig Európában az évszázados múlttal, gyökerekkel, szurkolótáborral (=piaccal) rendelkező klubokat nem olyan egyszerű megregulázni. Minderre utaltam már korábban az UEFA pénzügyi fair playével vagy a 6 5-ös szabállyal kapcsolatban.

Említsük meg persze a hagyományok és a kultúra szerepét is, amelyek néha nagyobb hatást gyakorolnak, mint a sportág adottságai. Ezeknek köszönhető a tojáslabdás amerikai futball USA-beli népszerűsége, mint ahogy az is, hogy a kézilabda annak ellenére nem tudott odaát gyökeret verni, hogy a fentiek alapján – elvben – ideális lenne amerikai meghonosításra.

Az európai focinak viszont – ahogy arra a Super Bowl kapcsán több hozzászóló is utalt – mindig is voltak minimális gyökerei odaát, amire a legjobb példa valóban az USA elődöntős helyezése a legelső, uruguayi vb-n 1930-ban. És persze a soccert ma sem kell félteni az Államokban, hiszen a helyszíni átlagnézőszámával mai napig élő rekordot felállító 1994-es vb után végre létrejött az MLS, és elődjeivel ellentétben fenn is tudott maradni. De a saját korlátaival természetesen tisztában kell lennie.