Köszönjük, Azza!

A következő írás a The Fighting Cock szurkolói oldalon jelent meg. A szerzője James Harris.A következő írás a The Fighting Cock szurkolói oldalon jelent meg. A szerzője James Harris.

Sokat köszönhetünk Aaron Lennonnak. Az a gól az Emirates-ben. A Chelsea elleni 16 éves bajnoki nyeretlenséget lezáró győztes találata. A 2009/10-es, BL-indulást érő szezonunk nagy része. És persze az a felejthetetlen 0-1 a San Siróban. Lennon gyakran vált a trámadások és kritikák célpontjává, mégis az utóbbi 10 évünk legszebb pillanatainak túlnyomó részében központi szerepet vállalt mélynövésű szélsőnk, és minden hibája ellenére nem szabad alábecsülnünk a hozzájárulását egy olyan periódus Spurs-történelméhez, amelyben más játékosok sokkal több reflektorfényt kaptak.

Sebesség. Ez a szó határozta meg - okkal - Lennon 10 évét az N17-es körzetben. Az elfutások végterméke sokszor hiányzott, nem volt túl sok esze a focihoz, nem lőtt elég gólt és nem adott elég gólpasszt, a pályán kívül pedig nem volt épp példás a viselkedése - pár olyan kritika, amit gyakran megfogalmaztak vele kapcsolatban. Mégis, a legutolsó Spurs-beli pályára lépései alkalmával sem tűnt el az az izgalom és pozitív várakozás, amit az hoz elő a szurkolókból, hogy Lennon megkapja a labdát a támadó harmadban.

Az a furcsa, elaprózott léptű sprint még a legmegbízhatóbb szélső hátvédeknek sem hagyott esélyt, és sokszor szemmel sem tudták követni, ahogy faképnél hagyta őket. Patrice Evra még ma is izzadtan riad föl álmából, ha a Lennon elleni párharcokról álmodik.

A stílus és az egyéniség az, amit a nagy öreg Tottenham-szurkolók mindig emlegetnek a régi idők nagy Spurs-játékosainak jellemzésekor. "A Tottenham-stílus." Bill Nicholson és Danny Blanchflower szavait minden szurkoló fújja: a focit izgalmasan és stílusosan kell játszani, hiszen csak így lehet valódi dicsőséget szerezni. Lennonnak nem adatott meg az az ágyú, amit Bale bal lába rejt. Nem voltak meg benne a Modric által képviselt tűpontos meglátások sem, ahogy az a Rafa által tökélyre fejlesztett érzék is hiányzott belőle, amivel a holland mindig a legjobb helyen tartózkodott az ellenfelek kapuja előtt.

Megvolt benne viszont az a képesség, hogy felállítsa a szurkolókat a székeikből. Nem mindig végződtek ezek a fellendülések góllal, sokszor mégcsak helyzettel sem, de abban a pár pillanatban, amikor pár méteren pár métert vert az őrzőjére, Lennon legyőzhetetlennek tűnt és a szurkolók őrjöngtek. Ha a Tottenham-stílus az izgalmas játékról szól, akkor ennek (még ha nem is olyan gyakran, mint szerettük volna, de mégis) Lennon volt a megtestesítője.

Azon játékosok listája, akiket a spurs-ös pályafutása során a posztján maga mögé szorított a rangsorban nagyon hosszú. Routledge, Ghaly, Malbranque, Giovani dos Santos, Bentley - sőt, a mostani szezon első heteiben Townsend és Lamela neve is ide kívánkozik. Minden edzője az ő tehetségében bízott leginkább - nem csak a támadó harmadban, hanem legalább ennyire hangsúlyos módon a lelkiismeretes védőmunkája miatt is.

Nem lehet véletlen vagy sorozatos hibás döntések következménye, hogy öt edző is úgy döntött, hogy Lennon mindenkinél jobb megoldás a jobb szélen (vagy középen, ha Tim Sherwoodnak hívták az illetőt). Igen, még Pochettinót is meggyőzte a szezon első heteiben - valami nagyon balhés dolognak kellett történnie a színfalak mögött, hogy ennyire hirtelen kikerült a praxisból. Ez persze csak spekuláció, és alighanem feleslegesen várnánk egy mindent kitálaló önéletrajzra is Aarontól - talán egy szemöldök-karbantartási kézikönyv azért kikerül majd a kezei alól.

Angliában sok szurkoló nem túlságosan boldogtalan, hogy most távozik - és a saját szempontjából talán tényleg itt az ideje a váltásnak. De bármi is történjen az evertonos kölcsönének a végét követően, Lennon neve mindig megkerülhetetlen lesz, amikor a Spurs történelmének azon évtizedéről beszélünk, amely magában foglalta a Lasagna Incidenst, Ramos másodosztállyal való flörtölését, és a Negyedik Helyért Osztott Kupa 1992 óta íródott történetének legnotóriusabb elrablását.

És persze ott van az a gól az Emirates-ben. A 16 évnyi várakozást lezáró Chelsea elleni bajnoki győzelmünk. A 2009/10-es BL-kvalifikációt érő szezon. És a San Siro. Nagyon köszönjük a szép emlékeket, Aaron.

Mondjuk beadni ettől még mindig nem tudsz.

Eddig szól az írás. Én még hozzávenném a különleges pillanatokhoz a 2006-os West Ham elleni idegenbeli 4-3-as győztes meccset és az azon kiosztott észbontó gólpasszát, ill. az Arse elleni 5-1-es Ligakupa-elődöntőt is. Lennon az egyik kedvenc játékosom. Tudom, hogy rosszul lő, tudom, hogy frusztrálóan kevés beadása ment emberhez, tudom, hogy a passzjátéka sem volt kifogástalan, mégis mindig ő lesz az egyik első játékos, aki eszembe jut, ha a Tottenham legszórakoztatóbb játékosairól kérdez valaki. Fűződik a nevéhez egy érdekes rekord: egyetlen egyszer sem kaptunk ki, amikor gólt szerzett. Sok sikert neki az Evertonnál - szeretném azt hinni, hogy nem 100% még, hogy soha többé nem láthatjuk a Klub színeiben, de vajmi kevés esélyt látok az ellenkezőjére. A kommentek között szívesen látjuk a Lennonnal kapcsolatos véleményeket, kedvenc momentumokat, gólokat, gólpasszokat.

A blog részéről csak ennyit ismételnénk még egyszer: köszönjük Azza!

ONE AARON LENNON!!! THERE'S ONLY ONE AARON LENNON!!!