Az anyagias Maradona és a díszvendégség

Maga a hír egyáltalán nem lett volna meglepő, ha nem ismerjük az előzményeket: Diego Maradona hivatalos „láblendítése" indította útjára öt évvel ezelőtt a dél-amerikai kontinenstornát a Venezuela–Bolívia mérkőzésen (2–2). Persze ki más is tehetne meg egy ilyen ünnepélyes mozdulatot a nagy presztízsű viadal megnyitóján, ha nem a régió (és a világ) labdarúgásának egyik emblematikus alakja?

A 42. Copa América esetében azonban ez nem volt ennyire egyértelmű. Először is azért, mert az „isteni Diego" az előző évek számottevő részét különböző klinikákon (és a 2004-es szívrohama után kis ideig lélegeztetőgépen...) töltötte drogfüggősége, és az ebből fakadó egészségügyi problémái miatt.

Aztán túlesett egy – a súlyos elhízásából fakadó – gyomorszűkítő műtéten is, 2007 tavaszára pedig hepatitiszfertőzés és alkoholmérgezés jutott. Azokban a kórházi heteiben nem kevesebb mint háromszor kelt szárnyra a hamis halálhíre... Május 7-én „szabadult", azzal a bejelentésével, hogy már két és fél éve nem kábítószerezik, most pedig felhagy az ivással is.

Innentől kezdve újra közszereplésre alkalmas állapotban volt, de a házigazda venezuelaiak tájékoztatása szerint a világbajnok argentin zseni – miként a háromszoros vb-győztes brazil ikon, Pelé is – lemondta a részvételét az esztendő legnagyobb tornájának június végi rajtján, mondván, túl alacsony gázsit kínáltak a szervezők.

A derék vendéglátók azonban egyáltalán nem estek kétségbe, kapásból kontráztak, közölve, hogy fantasztikus baseballozóik vannak, akik a jeles alkalomból – dobás helyett – bizonyára szívesen belerúgnának a jóval nagyobb labdába.

Nos, a háttérben zajló egyeztetéseknek köszönhetően végül visszaállt az élet rendje, az ütős sportág helyi nagyságainak mégsem kellett futballcsukát húzniuk, hiszen „DunDiego" megjelent San Cristóbalban, és a venezuelai államfő, Hugo Chávez, valamint a bolíviai elnök, Evo Morales társaságában megnyitotta az eseményt.

Hogy egész pontosan ki és mivel vette rá döntése megváltoztatására, csak sejteni lehet. Minden bizonnyal az argentin szövetség vezetői is kapacitálták, és talán bizonyos mennyiségű pénzt is tömködtek (ők vagy mások) a korábbi klasszis zsebébe, csak hogy méltóképpen képviselje a hazáját.

A legnagyobb lökést azonban minden bizonnyal maga Chávez invitálása jelentette, akivel 2005-ös találkozójuk óta egy húron pendülnek. Mindketten vérbeli balosok, már ami a politikai elkötelezettséget illeti, és gyűlölik Amerikát, különösen George W. Busht, az Egyesült Államok előző elnökét.

Maradona odáig ment, hogy „Állítsuk meg Busht!" pólóban tüntetett a politikus argentínai látogatása során, sőt nemes egyszerűséggel „emberi szemétnek" titulálta a földgolyó akkori legbefolyásosabb személyét.

Az 1998 decemberében Venezuela elnökévé választott Hugo Chávezt viszont megismerkedésüktől fogva becsüli, „nagy emberként" (sőt óriásiként: grande helyett végül már gigante jelzővel illetve) emlegeti, és úgy nyilatkozott, beleszeretett a politikusba, őszinte chavista lett.

A költői kérdés ennek ismeretében adta magát: kapott-e „borravalót" az elnöktől, vagy a cimborája két szép szeméért vállalta végül a fellépést? Azaz a pénz vagy a barátság volt a fontosabb? Attól tartunk, ezt mindörökre jótékony homály fedi majd. A kezdőrúgását mindenesetre hangosan ünnepelte a lelátón helyet foglaló negyvenezer néző – minden pontosan úgy alakult, ahogyan a szervezők megálmodták.

Két nappal később, magyar idő szerint 2007. június 29-e hajnalán pedig úgy, ahogy a köpcös argentin idol álmodta. Hazája válogatottja ekkor mutatkozott be – pont a „külsősként" meghívott USA Team ellen. Nem lehetett ok panaszra, hiszen az előző (s majd következő) olimpián diadalmaskodó, ám e rangosabb viadal megnyerésére immár 14 éve hiába vágyakozó albiceleste sokkal jobban rajtolt, mint a Mexikótól kikapó Dunga-féle Brazília, a duplázó Hernán Crespo vezetésével 4–1-re legyőzte az Egyesült Államokat.

Az Internazionale csatára ezzel már a 34. góljáig jutott a nemzeti együttesben, így utolérte Diego Maradonát az örökranglistán. Világképe ismeretében nem valószínű, hogy a nagy előd emiatt különösebben bánkódott volna, pláne, hogy nem az első helyen kellett osztozkodnia, hiszen az 56 találattal abszolút csúcstartó Gabriel Batistuta mindkettejüktől messze volt. (És ott is maradt, mert Crespo abban az évben búcsúzott a címeres meztől, 35 góllal.)

A kék-fehéreknek ezután is jól ment, és ötből öt meccset megnyerve, 16–3-as gólkülönbséggel masíroztak be a fináléba. Ott viszont megint elfogyott a tudomány, Lionel Messivel és a góllövőlistán (Robinho mögött) másodikként végző Juan Román Riquelmével meg a többi sztárral együtt is simán, 3–0-ra alulmaradtak az örök rivális selecaóval szemben.

Nem egészen másfél évvel később aztán Maradona végre megkapta a lehetőséget, hogy ne az egészségi állapota álljon a középpontban, egyúttal végre szakmai alapon látogathasson ki a nagy mérkőzésekre, hiszen 2008 őszén ő lett Alfio Basile utóda Argentína legjobbjai élén. A megelőző másfél évtizedét tekintve igen mélyről kapaszkodott vissza idáig. Épp ezért azt most ne is feszegessük, hogy mire ment a tanítványaival a 2010-es dél-afrikai vb-n...