– De jó, hogy kiestek!
– De jó, hogy feljutottunk! – felelte az NS munkatársa által a 2008. április 24-i számban (a divízió 1-es vb után, de immár az Egyesült Államokból) telefonon megszólaltatott Vas János, aki ha az Iowa Starsszal bekerül a playoffba az AHL nevű tengerentúli ligában, nem lehetett volna ott Pat Cortina csapatában...
– Hát ez mennyei!
– Nekem mondja? Még mindig lebegek.
– Felemelőbb, mint az AHL rájátszásában küzdeni, nem?
– Kedvesen provokatív kérdés.
– Mi tagadás, drukkoltam, hogy kiessen az Iowával.
– Mi lenne, ha nem lennénk jóban?
– Ne mondjon ilyet!
– Na jó, csak mert jóban vagyunk, elárulom: a szezon második felében én sem imádkoztam azért, hogy bekerüljünk a rájátszásba.
– Gyönyörű!
– Megvet?
– Miket mond?! Dehogy! Sőt! Arra gondoltam, milyen csodálatos, hogy miközben arra vágyott, hogy három esztendő után játszhasson a magyar válogatottban, a jégen ennek pont az ellenkezőjéért volt kénytelen cselekedni. És hogyan tette!
– Felemás érzések kavarogtak bennem, az biztos. Vágytam, nagyon vágytam arra, hogy ott legyek a világbajnokságon, de profi vagyok, tettem a dolgomat, bizonyítani akartam, nem véletlenül töltöttem el három esztendőt a csapatnál.
– Nyolcvan meccs, tizenhét gól, huszonnégy assziszt, negyvenegy pont, két iowai díj, mi kell még?
– A dallasi vezetőknek ez is kevésnek bizonyult...
– Isten ments, hogy ezekbe az emelkedett pillanatokba keserűséget csempésszünk!
– Kedves, de ez is hozzátartozik az idényemhez. Nagyon bíztam benne, hogy legalább egyszer áthívnak a Dallashoz, hiszen nyugodtan mondhatom, nálam rosszabb mutatójú, gyengébb játékosok is megkapták a lehetőséget.
– Sebaj, majd a következő szezonban!
– Ki van zárva.
– Hogyhogy?
– Lejár a szerződésem, elválnak az útjaink.
– Szomorú?
– Úgy hallja?
– Őszintén? Sohasem volt még ennyire beszédes, meg is lepett rendesen.
– Jól érzi. Felszabadult vagyok, csodálatosan érzem magam, kérdezhet bármit, mindenre válaszolok.
– Hős lett, de ismerve a hazai közeget, bűnbak is lehetett volna. Tudja?
– Ha azt mondom, remegve ültem a büntetőpadon, mindent elárultam?
Született: 1984. január 29., Dunaújváros |
– A szívem mélyén megértem, hogy visszaütött annak az ukránnak.
– Rengeteget kaptam a meccsen, jó néhányszor szó szerint a jégbe döngöltek, fogalmam sem volt, a játékvezetők miért engedték ezt a brutális módszert. Provokáltak, utaztak rám.
– Visszaütött, kiállították, s egy ország ült a tévéképernyők előtt összetett kézzel: „Jaj, csak ezt ússzuk meg, ha van igazság a földön, akkor nem ütnek gólt!"
– Jobb híján én is így tettem a padon. Hülyeség volt, nagy hülyeség, hogy odanyomtam, ki kellett volna bírnom már azt a két percet. De jött a kontra, Marci gólja, és azt sem tudtam, hol vagyok.
– Meseszerű, nem? A báty revánsot vesz az öccséért.
– Mondtam is neki a végén, hogy öreg, jövök egy sörrel.
– Volt az több is szerintem...
– Röviddel keverve...
– Nem tudom, ön hogy van ezzel, de számomra felfoghatatlan, hogy ilyenekről beszélünk.
– Álom, álom, álom, csak ezt tudom mondani.
– Felébredni meg nincs ideje, mert le sem tud feküdni.
– Kétségtelen, az idejét sem tudom, mikor aludtam legutóbb egy jót. Buli, utazás Japánból Amerikába, pakolás, aztán utazás haza. Majd otthon, Dunaújvárosban kipihenem magam.
– Azért az első napokban sok szabadidőre ne számítson!
– Hallottam a srácoktól, mekkora körülöttük a felhajtás, hogy milyen fogadtatásban részesültek. Nem, nem, még most sem akarom elhinni. Sikerült! Megvan!
– Köszönjük!
– Mi köszönjük azt a szeretetet, amely felénk árad, amely még Japánba is eljutott hozzánk! Minden értünk szorító embernek üzenem, hatalmas erőt adtak nekünk.
– Sír?
– Sírni tudnék, de már túl vagyok rajta. Csak megbicsaklott a hangom.
– Sokan vagyunk így ezzel.
– Tudja, minek örültem a győzelem mellett leginkább a japánok elleni meccs után?
– Hallgatom.
– Láttam a srácokon, hogy három év alatt mennyit fejlődtek. A kétezer-ötös debreceni világbajnokságon játszottam velük legutóbb, és szembeötlő volt a különbség. Gyorsabbak, erősebbek, taktikusabbak, büszke vagyok rájuk. Érződik, hogy az erős ligákban, a franciában, az olaszban, a norvégban, a szlovákban és az osztrákban hétről hétre jégre lépő játékosok sokkal, de sokkal jobb hokisok lettek.
– Ne legyen szerény, magát se hagyja ki a felsorolásból! Ahogy az ukránok ellen a harmadik harmadban az orosz ligában edződő védőt két lépés hátrányból lekorcsolyázta. Duzzadt az erőtől, gyors volt, gólveszélyes, csak ámultak az önt rég nem látó szakemberek.
– Igyekeztem. Első kinti évemben sérült voltam, éppen ezért jutott időm erősíteni a testemet. A másodikban már csak egy agyrázkódás hátráltatott, és a hetvenkét mérkőzésen volt időm meccsrutint szerezni. A mostani, harmadik idényemben elkerültek a gondok, a legtöbbet játszottam a csapatban, végre úgy teljesítettem, ahogyan korábban akartam. Ma már tudom, semmit sem kell siettetni.
– NHL?
– A kivétel. De azt sem siettetem, csak már nagyon vágyom rá.
– Az ázsiója sokat emelkedett odakint, nem?
– Én is így gondolom. A Dallasnak nyilván nem kellek, mert már szóltak volna, egyébként pedig jövőre valami zűrzavar miatt a farmcsapat, az Iowa megszűnik. Tehát költözünk. A menedzserem bíztat, hogy van olyan csapat az NHL-ben, amelynél szóba kerülhet a nevem, amelynek hasznos tagja lehetek.
– Szorítok. Csak nehogy az NHL rájátszása miatt maradjon le majd az A-csoportos vébéről! Vagy morbidul hangzik?
– Megfogott. Tényleg megfogott. Svájc vagy NHL-rájátszás? Maradjunk annyiban, hogy Szapporóban nem véletlenül csillogott a szemem...