Találataival Dunát lehetett volna rekeszteni

Vágólapra másolva!

2012.03.21. 08:17

Címkék

Az Újpesti Dózsa állt a legközelebb ahhoz, hogy magyar futballcsapatként BEK-et nyerjen. Mert eljutott a hajdani legrangosabb kupa (a mai BL) elődöntőjébe a Vasas, sőt a Győri ETO is, a hatvanhetes Ferencváros pedig minden bizonnyal Európa egyik legjobb együttese volt, ám a lilák a hét BEK-indulásból legalább egyszer a fináléig masírozhattak volna, olyan erős játékoskerettel büszkélkedhettek. A csatársor legendás ötös fogatából – „fazekasgöröcsbenedunaikettőzámbó" – Dunai Antal ma ünnepli a 69. születésnapját.

Dunai Antal Garán született Dujmov néven, és tízévesen a közeli városban a Bajai Bácska Posztó csapatában rugdosta a gólokat. Hamar felfedezték, és a szomszédos Baranya megye székhelyére csábították, így Pécsen tűnt fel, majd a helyi Dózsából 1965-ben igazolt Újpestre, ahol aztán igazán befutott.

DUNAI ANTAL
Született: 1943. március 21., Baja Klubjai: Bajai Bácska Posztó (1953–1961), Pécsi Dózsa (1961–1964), Újpesti Dózsa (1965–1976), Debreceni VSC (1977–1978), Chinoin (1979–1980), Simmering (osztrák, 1981) A bajnokságban: 326 mérkőzés/202 gól Válogatottság: 31/9 gól (1969–1973) Játékosként: 7x bajnok (1969, 1970, 1970–71, 1971–72, 1972–73, 1973–74, 1974–75), 3x gólkirály (1967, 1968, 1970), 3x MNK-győztes (1969, 1970, 1975), VVK-döntős (1969), európai ezüstcipős (1967), európai bronzcipős (1968), olimpiai bajnok (1968, Mexikóváros), olimpiai ezüstérmes (1972, München), Eb-4. (1972, Belgium) Csapatai edzőként: Újpesten utánpótlás-vezető, illetve pályaedző (1978–1981), Xerez (spanyol, 1981–1982), Betis (spanyol, 1982–1983), Castellón (1985–1986), ZTE (1986), Murcia (spanyol, 1987–88), Levante (spanyol, 1990), Veszprém (1991), magyar olimpiai válogatott (1993–1998, együttesével kijutott Atlantába), közben DVSC (1996–1997)

A nyurga csatár háromszor lett gólkirály, mi több, 1967-ben 36 találatot elérve európai Ezüst-, majd a következő szezonban 31 góllal Bronzcipőt érdemelt ki. Mi, magyarok jól állunk az ezüstcipős elismerést illetően: 1977 és 1981 között öt szezonból négyszer végzett a második helyen valamelyik honfitársunk (sorrendben Várady Béla, majd egy év szünet után Fekete László, Fazekas László és Nyilasi Tibor), de az úttörő jóval előttük Dunai II volt.

Aki egyébként más nemzetközi címekkel is dicsekedhet: 1968-ban arany-, 1972-ben pedig ezüstérmet nyert az ötkarikás játékokon. 1996-ra még többen emlékezhetünk, amikor ő vezette ki válogatottunkat az atlantai tornára.

„Ott voltam négy olimpián, ebben csúcstartó vagyok" – mondta erre a 60. születésnapja kapcsán az NS-nek, amivel arra utalt, hogy már az 1964-es nagy seregszemlét is megjárta Tokióban, de akkor még csak fiatal tartalékként. (A családi éremkollekciót pedig ő tette teljessé, hiszen 1960-ban Rómában a bátyja, Dunai I János gazdagodott egy bronzzal...)

Ami meg az igazi, a felnőttválogatottságot illeti – az első alkalomra 1969. május 25-én került sor. Micsoda kezdés volt az... A zsúfolásig telt lelátók előtt a következő csapat futott ki világbajnoki selejtezőn a csehszlovákok ellen: Szentmihályi – Káposzta, Mészöly, Páncsics – Noskó, Szűcs – Szőke, Albert, Bene, Dunai II, Zámbó.

A magyar nemzeti csapat egyesztendei szünet után lépett pályára ismét a Népstadionban, a tét pedig Mexikó volt. Aztán a 11. percben az újonc Dunai II bevette Alexander Vencel hálóját, majd a hajrában Albert Flórián is betalált, így örülhetett a nép. Dunai Antal attól kezdve rendszerint helyet követelt magának az együttesben. Részese lehetett néhány fájó vereségnek s emlékezetes pillanatnak, hogy mást ne mondjunk, az imént említett csehek elleni találkozó visszavágójának, amely Prágában 3:3 lett. Az volt élete egyik legjobb játéka.

A bajnokságban pedig az ellenállhatatlan újpestiek jó ideig kisajátították az elsőséget. Hogy csak egy szezont emeljünk ki: 1971 őszén például a támadó mesterhármast rúgott a Videotonnak, és a Megyeri úton nyolcezren nézték, ahogy szédítő tempót diktáltak a lila-fehérek. De nem csak a fehérváriak ellen: a Győr 8–1-re kapott ki, az Egri Dózsa ötöt, az MTK pedig hatot gyűjtött be a címvédőtől, és akkor a többi gólzáporról még nem is beszéltünk.

Nem volt megállás, az álombrigád hét éven át ült a magyar futball trónján, közben VVK-döntőt játszott a Newcastle Uniteddel (0–3 Angliában, 2–3 itthon, de már 2–0-ra vezettek a magyarok...), és BEK-elődöntőt vívott a Bayern München ellen. Arra az időszakra csak irigykedhettek a riválisok szurkolói.

Dunai Antal hétről hétre, évről évre főszerepet játszott a megannyi sikerben, az emberek pedig nem tudták eldönteni, kit szeretnek jobban, a vékonydongájú Kapát (ez volt Fazekas László beceneve) a jobb szélen, a virtuóz Göröcs Titit, a ritkuló hajú, ám ellenállhatatlan Bene Ferencet középen, a gólmester Dunai Antalt elöl, vagy a kiismerhetetlenül cselező Zámbó Sándort a bal szélen. Ilyen támadóalakzata magyar csapatnak belátható időn belül nem lesz újra.

„Büszke voltam rá, hogy annak a legendás csatársornak a tagja lehettem – mondta 2003-ban Dunai Antal. – Én ma leginkább az alázatot hiányolom a futballistákból, a játék megszállott szeretetét, ami ránk oly jellemző volt. Ha kellett, mindennap túlóráztunk, a tréning után kint maradtunk a pályán legalább egy órát, csak a magunk örömére. Ma lát ilyet valahol?

És ennek a lelkesedésnek megvolt az eredménye, Európában mindenki ellen eséllyel léptünk pályára, s azt mondom, ha sikerül leigazolnunk Páncsics Miklóst és Szűcs Lajost, ahogy akkoriban szó volt erről, hát legalább kétszer nyerünk BEK-et, és még legalább két alkalommal bejutunk a fináléba.

Nem csupán ez bánt, hanem az is, hogy nem engedtek külföldre, pedig Kubala László egyszer elém tett egy három évre szóló szerződést Barcelonában, de nem mehettem, mint ahogyan nem engedték a Fradi, a Vasas, vagy a Honvéd legjobbjait sem. Holott a magyar futball sokat kamatoztathatott volna ebből...″

AZ ÖTÖS FOGAT TÖBBI TAGJA MONDTA RÓLA A 60. SZÜLETÉSNAPJÁN
Bene Ferenc: „A mi kapcsolatunk Antival ősrégi, hiszen nem Újpesten, de még csak nem is valamelyik válogatottban ismerkedtünk meg. Ő Baján játszott, én pedig Kaposvárott, így az NB III-ban vívtunk nagy csatákat egymással. Már akkor láttam, hogy klasszis csatár válik belőle, és nagy örömömre mindezt mellettem, Újpesten érte el. Annyira imádott gólt szerezni, hogy egyszer, amikor pedig már biztos volt, hogy ő az első a rangsorban, csaknem elsírta magát a szünetben, amiért nem talált be az Eger kapujába. Hozzáteszem, a félidőben már hat nullára vezettünk, Anti meg csak panaszkodott, hogy ő még egyet sem lőtt... Hát ilyen volt, mindig a győzelemre tört, de sohasem viselkedett önző módon a pályán. Remek embernek és remek futballistának tartom.″ Göröcs János: „Mi nemcsak a pályán voltunk jóban, hanem a magánéletben is, a gyerekeink egy óvodába jártak, és sokszor találkoztunk. Emlékszem a Ferencváros elleni egyik meccsre, amikor a Fradi már kettő egyre vezetett, mi meg csak rohamoztunk megállás nélkül. Nekem sikerült egyenlíteni, és már mindenki elkönyvelte a döntetlent, amikor Anti a kilencvenedik percben megszerezte a győztes gólunkat. Majd szétszedtük, a közönség pedig tombolt a lelátón. Felejthetetlen pillanat volt. És az sem akármilyen emlék, amikor a világhírű Intert vertük három kettőre Milánóban. Nem sokkal előttünk az MTK kapott egy hatost tőlük ugyancsak barátságos derbin, erre jöttünk mi, és Anti feltartóztathatatlanul futballozott. Rúgott egy szabálytalannak ítélt gólt, alighanem a bírók sem akarták, hogy még jobban megrakjuk Itália büszkeségét.″ Zámbó Sándor: „Az újpesti ötös fogatban játszani óriási élményt jelentett. Soha nem rivalizáltunk egymással, valamennyien a csapat érdekeit tartottuk szem előtt, az volt a fontos, hogy nyerjünk. Anti gyors, erőszakos, gólveszélyes csatár volt, olyan támadó, aki a világ bármelyik együttesébe befért volna. Nekem nemcsak Újpesten, hanem a válogatottban is rengeteg emlékezetes meccsem volt vele együtt. Nem is tudom hirtelen, melyikről meséljek. Talán a brazil–magyar maradt meg bennem, amelyet a Maracanában játszottunk. A végeredmény nulla nulla lett, egyetlen évvel azután, hogy a brazilok világbajnoki címet ünnepeltek Mexikóban!″ Fazekas László: „Rendkívül tisztelem Antit, egyrészt mint a korábbi kitűnő futballistát, másrészt pedig mint a barátomat. Tíz évet játszottunk egy csapatban, és számtalanszor nyaraltunk együtt. Feltartóztathatatlan játékos volt, úgy fedezte a labdát, mint kevesen a világon. Sokszor rá épült a taktikánk: előrepasszoltuk neki a labdát, ő pedig, a csupa izom, keménykötésű legény megtartotta, majd visszapasszolta nekünk. Egy MTK elleni meccsen én indítottam őt hosszú átadással, és volt vagy tíz méter hátránya Csetényi Csabával szemben. Persze lefutotta a védőt és gólt szerzett. Klasszis volt, és ha kiengedik őt külföldre futballozni, akkor világklasszis válhatott volna belőle."