Stanley Matthews, a legelső aranylabdás

Százezernyi ember vett búcsút 2000. március 3-án a kilenc nappal korábban elhunyt Sir Stanley Matthewstól, akit másnap, 4-én helyeztek végső nyugalomra. Stoke-on-Trent városában a gyászszertartás napján mindent fehér-pirosba öltöztettek, hiszen ez a színe a legendás csatár hajdani csapatának, a Stoke Citynek.

Az eseményen számos nagyság, többek között Bobby és Jack Charlton, Gordon Banks, valamint Tom Finney is jelen volt. A gyászmenet a Britannia Stadiumból indult, a ravatalt pedig a Szent Péter-templomban állították fel. A hamvasztás utáni búcsúztatáson aztán már csak a gyászoló családtagok vehettek részt.

Az előző napi tömeg azonban jelezte, mennyi tisztelője volt az életművének – holott gyanítjuk, nagy többségük nem láthatta élőben játszani a „driblimágust" (vagyis tulajdonképpen cselkirályt), akit egyébként egész karrierje alatt egyszer sem állítottak ki.

A Wizard of the Dribble becenévvel illetett szélső tulajdonképpen egyetlen csellel lett kora egyik legnagyobbja (védőjével szemben több testcselt mutatott be mindkét irányban, majd teljes gőzzel elhúzott – valamelyik oldalon). Ezt a viszonylag egyszerű mozdulatsort azonban úgy hajtotta végre, hogy szinte nem lehetett leszerelni.

Világéletében csatár volt, ám ehhez mérten elég kevés gólt szerzett. Pályafutása során 783 hivatalos klubmérkőzést játszott, de „mindössze" 80-szor volt eredményes. Fő erényét, feladatát ugyanis nem a befejezésben, hanem az előkészítésben találta meg. „Nekem ugyanolyan öröm, ha Stan Mortensen lövi a gólt az én passzomból" – fejtegette a játékfilozófiáját az ötvenes évek elején, a blackpooli korszakában.

Annyira jellemző volt rá az effajta önzetlenség, hogy csapattársai még viccet is fabrikáltak róla: „Ott áll Stan a gólvonalon, homlokára teszi a tenyere élét, s azt kutatja, hogy kinek passzolhatna..."

Önzetlensége azonban nem mindenkit hatott meg. Bár 54 válogatottsága tekintélyt parancsoló, ahhoz képest, hogy milyen hosszú idő alatt gyűjtötte össze – nem sok. Balszerencséjére a válogatók (1947-től több mint egy évtizeden át) inkább preferálták a sokkal gólképesebb, és emberileg is könnyebben kezelhető Tom Finneyt. (Aki amúgy – bár az utókornak nem feladata az igazságosztás – legalább akkora klasszis volt, mint Matthews.)

Amikor Finney válogatott lett, ő addigra túl járt a harmincon. Már akkor öregnek mondták... Pedig az igazán híres mérkőzései csak ezután következtek! Az élre az 1953-as FA-kupa-finálé kívánkozik, amely később Matthews döntőjeként vonult be a futballtörténelembe.

1956-ban – 41 éves volt akkor már – a Wembley-ben Billy Wrighttal a „vének tanácsát képezve" tagja volt annak az angol válogatottnak, amely 4:2-re megverte a brazilokat. A hazai tizenegy a Manchester United balsorsú ifjaira épült, többüknek – kora alapján – akár az apja is lehetett volna. Ám olyan ifjonti lendülettel kergette az őrületbe a földkerekség legjobb szélsőhátvédjének tartott Djalma Santost, hogy a fair angol nézők a végére megszánták a nagyorrú dél-amerikait...

Stanley Matthews már akkor maga volt a biológiai csoda. Öregségére meg? Nyolcvannégy évesen is még minden reggel fél hétkor kipattant az ágyból, légzőgyakorlatokkal, kisebb futóedzéssel kezdte a napot. Úgy, ahogy arra az apja, Jack vagy hetven esztendővel azelőtt rászoktatta, s úgy, ahogy azt életében több mint húszezer reggelen tette.

(Nem sokkal túl a hetvenen beszállt futballozni is egy angol–brazil öregfiúk-mérkőzésre, de a Jairzinho, Tostao és társaik ellen vívott meccsen, amely az utolsó volt az életében, idő előtt ki kellett szállnia egy kisebb sérülés miatt. „Egy ígéretes pályafutás tört ekkor tragikusan korán derékba" – ironizált az eseten az önéletrajzi könyvében...)

A búcsújára valójában 1965-ben, ötvenévesen került sor, amikor II. Erzsébet királynő lovaggá ütötte. A kitüntetés hivatalos indoklásában az is szerepelt, hogy az uralkodó „nemesi rangra emelte a futballprofik legidősebb kiválóságát".

E naptól, 1965. február 23-tól illette meg a Sir titulus. Mindmáig ő az egyetlen angol, aki hivatásos futballistaként „lett Sir" – utódai, például Alf Ramsey vagy éppen Bobby Charlton, jóval pályafutásuk befejezése után kapták meg a címet.

Három és fél évtizeden át mondhatta magát igazolt labdarúgónak, és hosszú pályafutása során részesült más több magas kitüntetésben is. Nigériában „futballkirállyá" koronázták, Ghánában pedig tiszteletbeli törzsfőnöknek választották. Stoke díszpolgára lett, s megkapta a CBE címet is, sőt a szülővárosában még életében szobrot emeltek neki.

Stanley Matthews 1915. február 1-jén született Henleyben. Apja, a helyi fodrász hajdanán bokszolóként szerzett nevet magának a környéken, s minden erejével azon volt, hogy a fiát is e sportág hívévé nevelje. Stan azonban a futballért lelkesedett. Tizennégy évesen az iskolaválogatott tagjaként villogott, ott figyelt rá fel a Stoke egyik tehetségkutatója. A klub előbb kifutófiúként alkalmazta – miközben a tartalékoknál szerepelt –, majd amikor betöltötte a tizenhetedik esztendejét, profiszerződést kapott.

Tizenkilenc múlt, amikor 1934-ben meghívták az angol válogatottba. Az ellenfél Wales gárdája volt a cardiffi Ninian Parkban, és Stan góllal mutatkozott be a háromoroszlános mezben.

Húszas éveiben többé-kevésbé állandó helyet szerzett magának a nemzeti együttesben, sőt szerepelt a kontinensválogatott elleni mérkőzésen is. Az angolok 1938-ban – szövetségük 75. születésnapja tiszteletére – 3:0-ra megverték az öt olasz világbajnokkal, s többek között Zsengellér Gyulával felálló Európa-válogatottat.

A háború azonban az ő pályafutását is megtörte, bár – a többiekhez, a milliókhoz képest – szerencséje volt. Blackpoolba vonult be, ahol a Királyi Légierő katonájaként többnyire futballozott. A szolgálatot teljesítőket ugyanis a nehéz időkben gyakran szórakoztatta a Royal Air Force csapata.

Stanley addig viszonylag keveset repült, ám a háború éveiben többnyire a légtérben közlekedett „alakulatával" egyik fellépésről a másikra. A legveszélyesebb kalandját is a levegőben élte át: gépük majdnem összeütközött egy másikkal.

Matthews a háború befejeződését követően nem sokkal – miután kisebb összetűzésbe keveredett a Stoke City vezetőivel – átszerződött a Blackpool Football Clubhoz. Nem vált el éppen békességben addigi egyetlen klubjának vezérkarától, de mint az később kiderült, nem tépte el örökre a szálakat.

Az azonban kétségtelen, hogy jól járt a váltással – hiszen pályafutása következő éveiben sokkal jobb csapatban futballozhatott. Új együttesének színeiben rögtön az első, 1947–1948-as szezonban sikerült eljutnia a Wembley-be, az FA-kupa döntőjére.

A finálé viszont nem sikerült, mivel a Manchester United – a Busby-éra első nagy sikereként – 4:2-re legyőzte a blackpooliakat. Hősünk rendkívül csalódott volt a vereség miatt, úgy érezte, 33 évesen talán ez volt az utolsó lehetősége arra, hogy a magasba emelhesse a trófeát. Mindazonáltal rendkívül büszkén vette át VI. György királytól a második helyezetteknek járó medáliát.

1951-ben – ne feledjük, már 36 esztendősen – újra eljutott a patinás sorozat legutolsó meccséig, ám ezúttal a Newcastle United állta útját együttesének a sikerhez vezető úton. Újra ezüstéremmel lett gazdagabb, de már ott, a döntő után megfogadta: visszatér a Wembley-be, lesz még ő kupagyőztes! Hiszen édesapjának is meg kellett ezt ígérnie 1945-ben a halálos ágyán... És 1953-ban tényleg eljött a nagy pillanat – a Bolton elleni siker elsősorban az ő és a három gólt szerző Mortensen érdeme volt.

A válogatottban játszott még néhány mérkőzést, ám a Blackpoolban ez volt az utolsó igazán kiemelkedő eredménye1961-ben visszaszerződött a Stoke-hoz, majd két évvel később visszasegítette az elitbe az 1953 óta második ligás gárdát. 1965-ben, éppen túl az ötvenedik születésnapján játszotta az utolsó élvonalbeli mérkőzését, aztán – immár nemesi rangra emelkedve – elbúcsúzott.

Nem sokkal később gálameccset szervezett neki a Stoke – a Stan XI-e fantázianevű, kizárólag szigetországi klasszisokból álló gárdában, amelynek ő volt a csapatkapitánya, több aranylabdás is szerepelt, míg a részben veteránokkal kiálló FIFA-világválogatottat mások mellett Puskás Ferenc és Kubala László is erősítette.

A futballtól persze nem szakadt el Matthews. Először megpróbálkozott a menedzserkedéssel, méghozzá gyerekkori kedvenc klubjánál, a Port Vale-nél, ahol ügyvezetői feladatokat is ellátott, de nem bizonyult sikeresnek. Visszaemlékezések szerint többen kihasználták, becsapták, ám úgy is fogalmazhatunk, hogy nem volt elég rafinált az ilyen jellegű munkához. El is ment a kedve tőle egy életre.

A továbbiakban is folytatta, amit már aktív korában elkezdett: a világ különböző pontjain, de legfőképp Afrika nem túl jómódú országaiban nyaranta szegény gyerekeknek tartott edzéseket, bemutatókat, sőt egyszer Sowetóból egy csapatnyi srácot (Stan's Men) elrepített vágyaik földjére, Rio de Janeiróba, ahol Zicóval is találkozhattak. Mindezt az apartheid korszakában, amikor a dél-afrikai hatóságok Matthews tekintélye miatt nem léptek közbe, és nem gátolták meg a fekete iskolások történelmi útját.

Első házasságából született fia 1962-ben Wimbledon juniorbajnoka lett egyesben – máig utolsó angolként a torna történetében –, de felnőttkorában nem folytatta a karrierjét, inkább teniszközpontot nyitott az Egyesült Államokban.

Idősebb Stanley később másodszor is megházasodott, és akkori feleségével hosszabb ideig élt Máltán, Dél-Afrikában, illetve Kanadában is, ahol a nyolcvanas évek második felében Hamiltonban letelepedve a helyi csapat szaktanácsadójaként tűnt fel.

1993-ban Budapest vendége volt, a legendássá lett 6:3-as londoni találkozó szereplőinek gáláján vizitált. Arra a kérdésre, hogy mi a titka, melynek segítségével még a nyolcvanhoz közel is jó erőnek örvend, így válaszolt: „Titok nincs. Ha csak annyi nem, hogy az életem a labdarúgás."

Az utolsó tizenegy évében a nyugdíjasok életét élve visszavonult Stoke-ba, majd rövid betegség után egy magánklinikán halt meg. Amikor az utolsó útjára kísérték, a munkások lerakták szerszámaikat, az iskolások pedig szótlan vigyázzállással tisztelegtek Sir Stanley Matthews emléke előtt, ahogy a menet elhaladt.

Nem feltétlenül volt minden idők legjobb angol labdarúgója – de a modern futball egyik első csillagának, sőt jobbszélsőként biztosan korszakos klasszisnak számított, és a pályán töltött több évtizedére tekintettel a „korszakost" nála szó szerint kéretik érteni. A másik kuriózum pedig vele kapcsolatban vitathatatlanul az marad, hogy az Aranylabda-győztesek névsora mindörökké az ő nevével kezdődik.