Skót a skót ellen: King Kenny és Sir Alex

Ryan Giggs szerint a Pool–MU találkozók a szigetországi futballhistória leginkább várt összecsapásai. Ha a manchesteriek walesi szélsője képes érzelmes húrokat pengetni egy anfieldi rangadó kapcsán, vajon mi járhat a menedzserek, Kenny Dalglish, illetve Sir Alex Ferguson fejében?

Anglia két legeredményesebb klubjának hihetetlenül szorossá váló örök versenye tavaly ilyenkor 18–18-ra állt a bajnoki címek tekintetében, illetve 58–58-ra, ha mindenféle serleget összeszámláltunk, de nagyon úgy tűnt, hogy hamarosan a United felé billen majd a mérleg nyelve – vezette a tabellát, szemben az aktuális forduló előtt csak hatodik merseyside-iakkal.

Ugyanakkor a küszöbön álló előzésre a Liverpool mestere a csapat öt BEK/BL-diadalával replikázhat(ott), szembeállítva a vetélytárs hármával, ha nem érezte kellemetlennek önmaga ismétlését. Néhány héttel korábban ugyanis már elsütötte ezt, amin a Premiership külföldi menedzsereivel előszeretettel tengelyt akasztó Ferguson csupán jót mosolygott.

Kettejük kispados vetélkedése már igen régre nyúlik vissza. Azt még nem számítjuk ide, hogy (az akkor még nem Sir) Alex skót szövetségi kapitányként nem vitte el magával a '86-os vb-re a veterán Dalglisht, aki 35 évesen már a kollégája is volt: az előző idényben ő dirigálta – igaz, játékos-edzőként – a „vörösöket", tehát hamarabb, mint a másik szakember az MU-t.

Trénerként rögtön az első évadjában bajnokságot és kupát nyert (közvetlenül Mexikó előtt), majd az előbbit még kétszer, az utóbbit pedig egy ízben ama öt és fél esztendő alatt, melyet a posztján töltött. Amikor nem ünnepelhetett semmit, akkor sem Fergusonékon múlt ez, mert egyetlen FA-kupát (1990) leszámítva nem ők gyűjtötték be a szomszédvár helyett a címeket.

A Pool szurkolói által „királynak" elkeresztelt szakember az első két, „osztott" megbízatású szezonjában még maga is aktívan játszott – futballistaként így összesen hét bajnoki diadalt, kettőt a fontosabbik angol kupából, négyet a második számúból, és legfőképpen három BEK-trófeát ünnepelhetett az övéivel, nem számítva az egyebeket és az annak idején a Celtickel elért skóciai diadalokat (4, 4, 1 az imént említett országos sorozatokban), valamint a három világbajnoki részvételét –, de a következő három kiírásban már csak kivételes jelleggel volt pályán, 1990 tavasza után meg már egyáltalán nem.

Abban az időszakban, amikor a nagy rivális még az útkeresés, az „alapozás" időszakában járt, és viszonylag sikertelen korszakát élte (hiszen Ferguson „aranygyára" igazából csupán 1992, 1993 után indult be), King Kennynek a nemzetközi porondon a Heysel-tragédiát követő európai száműzetés miatt nem volt lehetősége megmutatni saját és csapata tudását.

1991-ben végül lemondott (teljesen váratlanul, miközben élen állt a Pool!), majd később elszegődött egy kisebb klubhoz. Egyszer azonban még ezután is alaposan megfricskázta az időközben az angliai trónra felülő Unitedet.

„Kérem, adja át jókívánságaimat a játékosainak, szenzációs szezon volt az elsőtől az utolsó sípszóig" – az idősebbik skót 1995-ben ezzel a gratulációval hajtott fejet a bajnokságot előttük egy ponttal megnyerő Blackburn és annak menedzsere előtt.

Persze nem Fergie-ről lenne szó, ha az „utóiratban" – némi iróniát csempészve mondandójába – nem polemizált volna a Rovers heroikus küzdelme és egy híres (1956, Grand National) angol lóverseny eredménye közti párhuzam felett. Dalglishnak fogalma sem volt a példázatról, sem az abban szereplő négylábúról, mindamellett a lótulajdonos és mániákus fogadó trénertársával évtizedekre visszanyúló kapcsolatát ilyen apróság nem kezdhette ki.

„Kennynek nagyon kevés őszinte barátja van, de nincs is ezzel semmi baj: amikor eljön az idő, mindössze hat emberre van szükséged, akik a koporsódat a vállukra emelik" – írta Dalglish 1996-ban kiadott önéletrajzának előszavában Alex, akire a szerző nem csupán a korkülönbség (kilenc év!) miatt nézett fel.

Ferguson gondolkodásmódját, munkamorálját, tudását mindig is csodálta, akárcsak a vezetői képességeit. A kritikákkal szemben megvédte, fogadatlan prókátorként kelt a PL egyik (időközben pedig: „a") legeredményesebb szakvezetőjének védelmére, ha úgy vélte, hogy szintén glasgow-i születésű földijét – aki a hatvanas évek végén a Rangers ismert futballistájaként autójával nemegyszer furikázta a Celticben pallérozódó Dalglisht és cimboráit – jogtalanul bírálják.

A köztük meglévő tiszteletből kifolyólag a másik – alapvetően Ferguson kezdeményezte – csipkedése nem lépett túl egy határon, mindig elegáns keretek közt maradt.

„Fogalmam sincs, Fergie-t örömmel tölti-e el a visszatérésem, vagy sem. Én boldog vagyok. Ha ő nem, az nem az én problémám" – nyilatkozta Kenny tavaly január 8-án, percekkel azután, hogy a menesztett Roy Hodgson helyét átvette a Liverpool kispadján; ezzel a klub élére húsz év után tért vissza (magán az Anfielden már másfél esztendővel azelőtt újra szakmai szerepet vállalt, de elsőre „csak" az utánpótlásképzésben), míg az élvonalbeli edzősködés terén tizenegy évet hagyott ki – Blackburn után még Newcastle-ban, illetve rövid ideig a Celticnél dolgozott, mielőtt „átmeneti nyugdíjba" vonult volna.

Most pedig akár azt is gondolhatta, hogy Ferguson örül a megjelenésének, hiszen több mint négy évtizede ismerik egymást. Ráadásul már 1969-ben „belelátott a fejébe" – a Rangers és a Celtic tartalékbajnokiján.

A tapasztalt csatárnak, noha előzőleg társgólkirállyá is koronázták egyszer a ligában, később meg skót klubok közti átigazolási rekordösszeget adtak érte a „protestánsok", addigra meg voltak számlálva a napjai a klubjánál – második ottani idénye végén egy neki tulajdonított jelentős (kupadöntőn elkövetett) hiba után feszültségbe keveredett az edzőjével... –, a szintén támadó Dalglish pedig a pályája elején járt, ő ezért szerepelt (még) a második csapatnál.

Képességeiről mindent elárul: őt állították a védelem közepére, hogy az agresszív Fergusont megállítsa. Pontosabban megelőzze. És a tinédzser félelmet nem ismerve, ellenfele szándékait kiszámítva hatástalanította a Rangers legveszélyesebb fegyverét!

„Soha nem okozott számomra gondot. Az 1969-es meccsel kapcsolatban valahol azt nyilatkozta, hogy gólt szerzett, de nekem úgy rémlik, mi nyertünk kettő nullára. Akárhogy is, biztosan megvertük őket..." – elevenítette fel a történetet az újbóli találkozásuk előtt néhány nappal Dalglish.

Ha ezeket más mondja, talán komolyan kihúzza a gyufát az „öregnél", ezúttal azonban nem szabadultak el a verbális indulatok. Másrészt a lélektani előny a Unitednél volt: két hónappal korábban Kennynek egyetlen napja maradt felkészülni a manchesteriek elleni januári FA-kupa-meccs előtt, ám néhány óra kevésnek bizonyult a reformokhoz, s az MU 1–0-ra nyert.

Most, 2011. március 6-án azonban volt némi reménye a fordított eredményre, hiszen érkezése óta életet lehelt a Liverpoolba – ráadásul, mint láttuk, arra is volt egykor példa, hogy kollégája gondolataiban olvasson...

Nem tudni, hogy ezen múlott-e, az viszont egyértelmű, hogy aznap a Kop szurkolóit egy új „fenség" tette leginkább boldoggá: bár a királyi jelző a mesternek jár az Anfielden, legalább az „ideiglenes" hercegi címért megdolgozott egyik „alattvalója", Dirk Kuyt is. Tudniillik a fáradhatatlan holland szerezte együttese mindhárom gólját a 3–1-re megnyert bajnokin!

A 30 esztendős csatár mindháromszor jó időben járt jó helyen, egyik találatánál sem volt igazán nehéz feladata. Ha összeadnánk, hogy hány méterről szerezte a góljait, a három szám összege talán még a tízet sem érné el. Az elsőt nagyjából a gólvonalról érte el (az assziszttal szolgáló Luis Suárez parádés cselsorozata után), a másodikat a vendégeket erősítő Nani „gólpasszából" négy méterről fejelte, a harmadikat pedig ennél is közelebbről pofozta be.

A szőke légiós először triplázott a „vörösök" színeiben, és 1990 óta ő lett az első liverpooli futballista, aki az élvonalban triplát jegyzett az MU ellen. Előtte legutóbb Peter Beardsleynek sikerült ez – mint tudjuk, akkor is Dalglish volt a gárda menedzsere.

„Nincs is annál jobb érzés, mint amikor a Manchester Uniteddal szemben mesterhármasig jutsz" – lelkendezett Kuyt, aki már korábban azt jövendölte, hogy remek párost alkot majd a télen igazolt uruguayival (már csak azért is, mert hollandul is megértik egymást, ami időnként szerinte előnyös lehet, hiszen az ellenfelek védőinek nagy része nem beszéli a nyelvet).

„Hálával tartozom Luis Suáreznek, mivel nagyot játszott ma, és a három gólomból kettőt neki köszönhetek. Könnyű dolgom volt: amikor még a hazámban szerepeltem, többször játszottam középcsatárt, és akkor sok hasonló gólt szereztem. Megmutattuk, hogy a legjobbakkal is felvesszük a versenyt!"

Dalglish ugye az év elején vette át az irányítást, és annak ellenére, hogy becsúszott néhány meglepő eredmény, egyre erősödtek azok a hangok, amelyek azt követelték, hogy hosszabbítsák meg a szezon végéig szóló szerződését. Eközben a vesztes fél háza táján érthető volt a szomorúság: nem csak a presztízs miatt fájt az egymás utáni második bajnoki vereség, de azért is, mert a „vörös ördögök" már csupán három ponttal vezettek az Arsenal előtt, és még eggyel többször is játszottak.

Sir Alex a találkozót követően nem nyilatkozott a sajtónak – és nem csupán a BBC-nek, amelyet évek óta „hanyagolt", hanem úgy általában: a többi sajtótermék képviselőit ugyanúgy faképnél hagyta, sőt a játékosoknak is megtiltotta az interjúadást. Ami őt magát illeti, talán jobban is tette, hogy hallgatott (azzal együtt, hogy az ilyesmi büntetést kiváló cselekedetnek minősül a Premier League-ben), hiszen kudarc esetén előszeretettel ostorozza a játékvezetőket, amiből aztán még súlyosabb retorziók születhetnek.

De nem is a beszéd a lényeg, hanem az elvégzett munka és az elért eredmények. Márpedig a United nem adta ki a kezéből az első helyet, és ezzel 19–18-ra átvette a vezetést az angol örökranglistán. Az pedig nem vitás, hogy személy szerint Ferguson is az első helyre tehető az ország futballtörténelmének edzői között, méghozzá skót létére. Az elhódított trófeákkal tudniillik nem fukarkodott.

Honfitársa, Dalglish pedig kétségkívül egyike a további „nagypályásoknak". Tavaly ugyan nem tudott előrébb mozdulni a PL hatodik helyéről, azaz lemaradtak a nemzetközi kupaszereplésről, ám májusban mégis rendes, tartós szerződést kötött vele a Liverpool, három évre.

Idén sem állnak valami fényesen – csak hetedikek pillanatnyilag, s új riválisok belépésével egyre többen pályáznak a helyükre a legszűkebb angol futballelitben, az elmúlt évek top 4-esében –, viszont amellett, hogy talpon vannak az FA-kupában is, bő egy héttel ezelőtt a csapat (a Cardiff ellen, tizenegyesekkel) megnyerte a Ligakupát.

Hat esztendő után tehát újra bekerült valami az Anfield Road vitrinjébe – s ehhez King Kenny kellett.