Mexikói magyar trénerlegenda, 90 évesen

„Uraim, na de kérem!" Az edző azt hitte, valamiféle tréfát űznek vele. Határozott léptekkel ment be az öltözőbe a meccs szünetében, aztán azt látta, hogy a játékosai, a New York Hungária futballistái dresszben, gatyában csapzottan söröznek és whiskyznek – olvashattuk

A mérkőzés 2:2-re állt, az ellenfél, az Egyesült Államokban élő ukránok gárdája pedig egyre csak szorongatta a hungáriásokat. A tréner a nagy italozás közepette megpróbált taktikai utasításokat adni, de a fiúk inkább az alkoholra koncentráltak.

1956-ot írtunk. Itthon kitört a forradalom, és sok ezer torokból zúgott a „Ruszkik, haza!" rigmus. Az edző tudta, hogy szabadságharc zajlik Magyarországon, de akkor már régóta messze járt a hazájától. Úgy indult el kisgyerekként Salgótarjánból, hogy híres futballista lesz, az Újpest egyik klasszisa. Csakhogy a sors egészen más utat szánt neki. Fekete Árpád nem játékosként, hanem edzőként valósította meg az álmait.

„Örülök, végtelenül örülök, hogy otthon sem felejtettek el. De várjon már egy kicsit! Előbb elköszönök a mexikói újságíróktól, van itt vagy három tévéstáb, mind rám kíváncsi″ – egy pillanatra elhallgatott a telefon túlsó végén (olvashattuk az NS 2011. március 10-i számában), aztán folytatta.

„Ne kérdezze, milyen kilencvenévesnek lenni, mert magam sem tudom. Telnek, száguldanak az évek, nemrég még ötvenkettő voltam, aztán egyszer csak hatvannyolc, majd hetvenhét, és tessék, most betöltöttem a kilencvenet. Szerencsés fickó vagyok, azt csinálhattam egész életemben, amit szeretek: futballoztam és edzősködtem. Magyar vagyok, de félig már mexikói, hiszen itt élek hosszú évtizedek óta, s mondhatom, megszerettem az országot. Olykor hősként kezelnek, s úgy írnak, beszélnek rólam, mintha csodatévő lennék.″

Az apja miatt történt minden. Azt mondták neki, hagyja ott a tarjáni acélgyárat, jöjjön a budapesti kábelgyárba. Jobb meló, több pénz. Így került a Fekete család a fővárosba, az 1921. március 3-án született kis Árpi pedig – a Phoebus közbeiktatásával – Újpestre, ahol új klubjában Sesének nevezték el (salgótarjáni nevelőegyesülete, a SSE után...), ami rajta is ragadt. Becsülettel végigjárta a szamárlétrát, ifiválogatott is volt, s várt a bemutatkozásra a felnőttcsapatban, ami el is jött.

Húszesztendősen játszott például a derbin, az Üllői úton a Ferencváros ellen, ám hiába rúgott a klasszis csapattárs Zsengellér Gyula kettőt Csikós kapujába, a rangadót 5:2-re a Fradi nyerte meg. Fekete Árpád három szezon alatt bajnoki arany- (1939), később bronz- és ezüstérmes csapat tagja volt – sőt az elsőség évében megnyerték a korszak legrangosabb európai klubkupáját, a KK-t is –, de nem lett meghatározó futballista a liláknál.

A háború egészen másfelé sodorta. Játszott utána a kolozsvári cipőgyár csapatában (Demata), majd Bukarestben profiskodott az egykor volt, rég eltűnt Carmen színeiben, onnan pedig Olaszországba került. A pályája során a legkülönfélébb posztokon megforduló labdarúgó a másod- és harmadosztályban szerepelt a Comóban, a Pro Sestóban, a SPAL Ferrarában, a Cosenzában, a Messinában, a Cagliariban, végül Franciaországban a Montpellier-nél.

Itáliában lakva megszerette a mediterrán életstílust, a finom borokat, az emberek közvetlenségét, egy időre mégis otthagyta a „latin világot". Egy Roma–Juventus meccs után ugyanis a római Piccolo Budapest vendéglőben megismerkedett Rothenberg úrral, a New York Hungária elnökével. Ott, egy pohár borral a kezében, nem sokkal az '56-os forradalom előtt kezdődött az edzői karrierje.

„Ha nincs a világégés, lehet, hogy sokszoros magyar válogatott vagyok, és Újpesten ma is szeretettel beszélnek rólam – folytatta Fekete Árpád. – Kész csoda, hogy a háború borzalmait egészségesen éltem túl, annyit éheztem és nélkülöztem. Később jó néhány országban és csapatban futballoztam, voltak jobb és rosszabb időszakaim, de végül edzőként találtam meg a számításaim.

Amerikában azokban az években még kevés embert érdekelt a soccer, így fordulhatott elő, hogy az öltözőben whiskyztek a játékosaim. Tudtam, hogy tovább kell állnom, és egy Halápi néven publikáló ismert újságíró révén kerültem Mexikóba. Furcsa, amit most mondok: Guadalajarában az ottani klubelnök magyar trénert keresett, annyira rajongott a korábban ott dolgozó Orth György munkájáért. Így lettem mexikói."

Szédületes karrier vette kezdetét. Itthon persze fogalmunk sem lehetett arról, hogy egy hazánkfia az aztékok földjén naponta öregbíti a magyar futball hírnevét. Márpedig Fekete Árpád gyorsan nagy kedvenc lett, és sikerei nyomán hol El Tigrének (Tigris), hol El Bomberónak (Tűzoltó) becézték.

A szakember 1957 és 1990 között összesen tizennégy élvonalbeli gárdánál dolgozott, s közben 1962-ben egy évig a mexikói válogatott szövetségi kapitánya is volt. Számos dobogós helyezés mellett három bajnoki címet szerzett (1959 és 1960: Chivas Guadalajara, 1963: Oro de Jalisco), egy kupagyőzelmet ünnepelhetett (1975: UNAM), és az első három említett esztendőben elnyerte a Szuperkupát is (amit arrafelé úgy neveznek, hogy a „bajnokok bajnokai" lettek).

Kedvenc csapatával, a Chivasszal egyszer nemzetközi sikert is elért: diadalmaskodtak a Pentagonal-tornán, megelőzve az argentin River Plate-et és a brazil Botafogót. (Máig ő a klub történetének egyik legnagyobb edzője; ott, a városban telepedett le, és halt is meg tavaly.)

Csoda-e, ha ezek híre – pláne, hogy mindig tartotta a kapcsolatot a kint megforduló honfitárs sportolókkal, zsurnalisztákkal, sőt ebben-abban segítette is őket – végül hazulra is eljutott? Teljesítményének méltatása egy jelentős elismerésben is testet öltött: Göncz Árpád, az akkori köztársasági elnök 1999-ben kitüntette a kiváló szakembert, aki a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet kapta meg.

„Nagyon meg voltam hatódva – emlékezett vissza az eseményre az edző. – Kosárka József volt akkor a magyar nagykövet Mexikóvárosban, vele baráti kapcsolatba kerültem. Sokat beszélgettünk zenéről, futballról, irodalomról. Tőle vehettem át a csodálatos elismerést, mintegy megkoronázva az életpályámat. Messziről indultam, de egészen messzire jutottam. Volt időszak, amikor kétévente utaztam Magyarországra, ám most már nehezebben mozgok. Kész szerencse, hogy telefonon rendszeresen beszélek az otthoniakkal. Egyébként hatvanhat esztendeje vagyok nős, azóta élek együtt Annamáriával, aki vigyáz rám."

Hatvanhat év házasság – bódító adat a mai rohanó, felgyorsult világban. De ez is jelzi, hogy Fekete Árpád hűséges típus, és még akkor sem ábrándult ki a futballból, amikor 1986-ban a lelátón ülve nézte végig az Irapuatóban rendezett szovjet–magyar világbajnoki csoportmeccset.

Erről az élményről az ünnep pillanataiban nem akart beszélni. Ehelyett mesélt a felejthetetlen bajnoki találkozókról, a profi szemléletről, a mexikói labdarúgás varázsáról. Aztán a hosszú monológ végén egyszer csak azt kérdezte: „És az Újpest milyen csapat most?"