„Ki az az Owen? Befoghatná a mitugrász!"

Az angol válogatott hét évvel ezelőtt az északírek elleni 4–0-s sikere után néhány nappal változatlan céllal állt ki az Azerbajdzsán elleni vb-selejtezőre is: látványos, közönségszórakoztató játékkal fölényes győzelmet aratni, és megőrizni a csoport első helyét.

Sven-Göran Eriksson szövetségi kapitány azt sem titkolta, hogy kicsit haragszik a sajtóra, néhány orgánum ugyanis elvárta, hogy a csapat túlszárnyalja a pár nappal azelőtt brillírozó Lengyelországot, és nyolcnál is több gólt lőjön a kaukázusontúliaknak.

„Nem lehet úgy elkezdeni egy meccset, hogy a rúgott gólok számára gondoljunk. Amikor Olaszországban dolgoztam, mindig rossz előjel volt ez a fajta hozzáállás. Nyerjünk és játsszunk szépen, ez a lényeg″ – szögezte le a svéd szakember.

Erikssont kissé aggasztotta ezen felül Michael Owen állapota is, hiszen az egykori liverpooli alig jutott szóhoz Madridban, ami hatással lehetett az egész pályafutására. Ezúttal viszont történelmet írhatott a korábbi tinizseni: úgy állt a helyzet hogy ha egy gólt szerez, a tétmeccseken jegyzett találatok számát tekintve utoléri Gary Linekert, a „háromoroszlánosok" 22 gólos rekorderét.

Ezen felül Owen előrébb léphetett az összetett angol ranglistán is, amelyen Alan Shearer, Nathaniel Lofthouse és Tom Finney volt előtte a negyedik helyen 30-30 találattal (az első három pedig mindmáig Bobby Charlton 49, Lineker 48 és Jimmy Greaves 44 góllal).

Anglia a newcastle-i meccsen az első perctől kezdve odaszögezte a kapujához Azerbajdzsánt, az első félidőben Owen fejesei és Lampard távoli bombái jelentették a legnagyobb veszélyt, egyszer-egyszer a kapufát is eltalálták. A sereghajtó azeriek közben két veszélyes kontrát is vezettek, de azok a lehetőségek szintén kimaradtak.

A második félidőben aztán Wayne Rooney visszatett labdája után Steven Gerrard félfordulatból lőtt, s a földre pattanó labda végül a lécről jutott a gólvonal mögé. Tizenegy perc múlva David Beckham középcsatárként ugrott ki, és John Terry előreívelt labdáját higgadtan rúgta a jobb alsó sarokba. A három pont sorsa ezzel el is dőlt.

Bár sokan azt várták, hogy Owen játssza majd a főszerepet a találkozón, a hős a Spice Boy, az együttes csapatkapitánya lett. A Real Madrid légiósa előtte hosszú ideje nem teljesített olyan jól a nemzeti együttesben, mint ezúttal, hiszen mint láttuk, még gólt is szerzett a 2–0-ra megnyert meccsen.

Az angolok szakvezetője már a mérkőzés előtt kiállt a középpályás mellett, elmondta neki, hogy számít rá, mint ahogyan a társai is. Beckhamet akkoriban sokan támadták rossz formája miatt, és egyesek szerint nem csupán a kapitányi karszalagtól kellett volna megfosztani őt, hanem a kerettagságtól is...

„Minden szavát nagyra értékelem, bár nem szükséges másképpen bánni a csapatkapitánnyal, mint a többi játékossal. A kritikákra egyébként sem figyelek, megtanultam már, hogyan zárjam ki a negatív hatásokat. Pontosan tudom, mikor futballozom jól és mikor rosszul. Az északírek elleni és a mostani meccsel is elégedett vagyok, de leginkább a csapat teljesítménye érdekel″ – mondta az érintett.

A világszerte bálványozott labdarúgó amúgy az utóbbi találkozón különleges körülmények között kapott sárgát. Az első félidőben leesett a cipője, és bár a partjelző rászólt, hogy vegye föl, ő a kezében fogta, s úgy játszott tovább. Erre Gomes Costa bíró az asszisztenssel konzultálva felmutatta neki a lapot.

Beckham nem volt bosszús emiatt, Owent viszont zavarta Carlos Albertónak, az azeriek szövetségi kapitányának kritikája. A csúcsbeállításra készülő csatárt két nappal korábban arról kérdezték, mit szól Malcolm McDonald ötgólos mérkőzéséhez – az egykori Luton-, Newcastle- és Arsenal-sztár összesen hatszor talált be a válogatottban, s abból az első ötöt mind az 1975. áprilisi, Ciprus elleni 5–0-s erőpróbára időzítette, ami szintén rekordnak számít –, mire „utódja" azt válaszolta, hogy az fantasztikus teljesítmény, neki még egyetlen meccsen sem jött össze hasonló.

Az azeriek brazil szövetségi kapitánya, a játékosként 1970-ben világbajnoki címet szerző Carlos Alberto Torres viszont a vb-selejtező utáni sajtótájékoztatón szokatlanul kemény hangon bírálta (a két fél őszi odavágójának egyetlen gólját szerző) Owent – egy „szép kis″ félreértés miatt.

„Az a fickó, hogy is hívják? A tízes számmal a hátán, tudják, amelyik nem fér be a Real Madridba. Na, ő azt mondta, ha a lengyelek nyolcat rúgtak Azerbajdzsánnak, az angolok is annyit rúgnak, ő maga személy szerint legalább ötöt. De mindenkinek tisztelnie kell az ellenfelét, neki is. Ki ez a Michael Owen? Nyert ez egyáltalán valamit? A Real Madridban is folyton csak a padon ül″ – kezdett tízperces tirádába az akkor hatvanéves szakember, aki a 2001-es Aranylabda-szavazás idején valószínűleg éppen nem annyira figyelt oda.

„Nem mondhat olyanokat, hogy ő ötöt lő majd nekünk. Na, hol az az öt gólja?″ – vonta felelősségre az angolt a Flamengo, a Corinthians és a Botafogo mellett több más csapat kispadján, vezetőedzőként csakis az amerikai kontinensen dolgozó mester, aki mint másodedző megfordult a nigériai és az ománi válogatottnál is, viszont kapitányként addig sehol máshol nem ténykedett, és bizony jegyzett tréneri sikerek semelyik minőségében nem övezték az útját.

„Nekem is van némi múltam a labdarúgásban, de ennek a fickónak, ennek a mitugrásznak milyen múltja van? Be kellene fognia a száját, és inkább David Beckham cipőjét pucolnia. Egy gólt sem lőtt ma. Sven-Göran Eriksson kiváló szakember, tiszteletre kellene tanítania a játékosait. Kicsoda ez egyáltalán? Kicsoda?″ – dühöngött tovább a kiborult szakvezető, és még nem volt vége.

„A szemébe is belemondanám, ha itt lenne. Ha úgy tud csak játszani, mint ellenünk tette, valóban nincs helye a Real kezdőjében. Remélem, visszakerül a Madrid kispadjára a hétvégén″ – fejezte be kedves jókívánsággal a futballistaként minden idők legjobb védői közé tartozó Carlos Alberto, akinek azért egy-két kulturált szava is volt, immár az angolok kapitányához.

„Megérdemelték a győzelmet. Fantasztikus csapatuk van, és az előző világbajnokság óta csak fejlődnek. Olyan focit játszanak, amelyet öröm nézni″ – lelkesedett.

Amikor végre átadta a szót, a megdicsért Eriksson sietett elsőként játékosa védelmére. „Annak alapján, amit Owenről tudok, soha nem mondana ilyet. Nem az ő stílusa. Sajnálom, ha valami félreértés történt" – mentegette diplomatikusan a támadót, aki aztán másnap, 2005. március 31-én maga is kiadott egy sajtóközleményt a témában.

„Ha Carlos Alberto megnézi a mérkőzés előtti nyilatkozataimat, rá fog jönni, semmit nem mondtam arról, hogy ötöt lőnék. Aki ismer, tudja, hogy soha nem volnék ilyen tiszteletlen. A teljesítményemet illető kritikáját viszont elfogadom, mert voltak már jobb meccseim is – adott úriemberhez méltó választ a bírálat jogos részére a csatár, hozzátéve: – Szerencsére mentálisan erős ember vagyok, és tanulni fogok ebből az esetből is, hogy jobb játékos és ember legyek általa″.

Az igazság kedvéért még egyszer mondjuk el: Owen mindössze arról beszélt, hogy még soha nem rúgott öt gólt egy meccsen, és nem is tudta, hogy ennyi a válogatottbeli csúcs. Annak a véleményének is hangot adott, hogy szerinte az angol játékosok mindent el fognak követni, hogy javítsák a csapat gólkülönbségét az azeriek ellen, már csak a saját szórakoztatásukra is. A Carlos Alberto-féle kirohanásban említetteket azonban nem mondta.

Az ügy természetesen elült aztán (utóbb Carlos Alberto is bocsánatot kért), és érdekes módon Vanderlei Luxemburgo az épp az ő honfitársa által „verbálisan megkövezett″ angolt nem sokkal a válogatottbeli szereplését követően, Luis Figo helyére tette vissza a Real kezdőjébe.

Owen ezt úgy hálálta meg, hogy miután már Albacetében is győztes gólt ért el, a Barcelona ellen 4–2-re megnyert következő hét végi el clásicón szintén ő lőtte az utolsót – és még további két gólt az idény folyamán, így összesen 13-mal zárt a spanyol bajnokságban, ami nem is olyan rossz.

Igaz, utána továbbállt a „galaktikusoktól" (Newcastle-ba szerződött), ám még előtte, májusban az ő triplájával verte meg Anglia 3–2-re Kolumbiát New Jerseyben, majd az ősszel a lengyelek elleni tétmeccsen is betalált, így végül beérte Linekert – akit aztán 2007 júniusában, Észtországban meg is előzött. (Azért sem hamarabb, mert a 2006-os vb-n, karrierje utolsó nagy tornáján a harmadik meccs elején megsérült.) E vonatkozásban végül 26-ig jutott.

Utoljára 2007 szeptemberében volt eredményes, amikor az oroszok elleni háromból kettőt vállalt, és 89 mérkőzésen elért 40 találatával jelenleg már ő áll az összesített angol örökrangsor negyedik helyén.

Mire egyébként 2008 tavaszán utolsó alkalommal húzhatta fel a címeres mezt, Carlos Alberto már majdnem három éve túl volt Azerbajdzsánon – egy évvel és négy hónappal a megbízása, illetve két hónappal az Owen-féle közjáték után mondott le, amikor csoportutolsó csapata a lengyelektől otthon 3–0-s vereséget szenvedett (a 0–8-as „varsói vágóhíd" visszavágóján...).

Nem azért köszönt el pályája utolsó edzői megbízatásától, mintha aznap szálltak volna el a továbbjutási esélyeik, hiszen az egymás utáni hatodik rúgott gól nélküli selejtezővel olyanok már rég nem voltak: azeri ténykedését az a – kiállításával végződő – botrány zárta, amikor elborulva inzultálta a negyedik játékvezetőt, és bement a pályára is, többek között azt állítva (üvöltve), hogy megvesztegették a bírót. Egy nyugtató ezúttal sem ártott volna...