Az utolsó kiscsapat, amely Serie A-t nyert

Amikor 2008. február 18-án, a Serie C1 (a mai Lega Pro 1 elődje) A-csoportjának hétfői játéknapján a Hellas Verona a saját közönsége előtt 3–2-re kikapott a középmezőnybeli Legnanótól, a szurkolók azzal vigasztalták magukat, ha ugyan sikerült, hogy legalább gólt lőttek. Előtte ugyanis háromszor úgy maradtak alul, hogy még ez sem jött össze, és ekkor még nem tudhatták, hogy legközelebb megint szépségtapasz nélkül veszítenek majd, mielőtt újra nyerniük sikerült.

Pedig az észak-olasz csapat az előző esztendőben még a másodosztályban szerepelt, de a szezon végén, 64 év után ismét meg kellett „barátkoznia" a harmadik vonallal. Ott eleinte nem ment a beilleszkedés, így történhetett, hogy december 9-ét követően sorozatban kilenc meccsen nem győztek – ez a siralmas periódus torkollott aztán a már említett ötös vereségszériába.

Ilyen mélyrepülés alapján nem csoda, hogy még ebben a divízióban is a tabella alján szerénykedtek, és végül utolsó előttiként, azonos pontszámmal zártak, mint a sereghajtó! A legnagyobb szégyent, a még eggyel lejjebb zuhanást a szűken megnyert osztályozóval hárították el... Így is további három esztendőbe telt, mire tavaly a záró fordulóban sikerült magukat playoff-helyre kormányozni, és annak kétlépcsős megvívása révén megint a Serie B-be emelkedni.

Az együttes népszerűségére jellemző, hogy még a kiindulópontunkként felhozott hét eleji találkozó szenvedős idényében is megvolt a 15 ezres hazai nézőátlag, amit sokan felsőbb szintekről is irigyelhettek tőle. Na de honnan ez az elkötelezettség, amely idén – újoncként! – akár még Serie A-ba jutással is megjutalmazhatja a drukkereket, ha minden jól alakul (ma és a további fordulókban)? Voltak nagy pillanatok, melyek összekovácsolhatták a klubot és híveit.

Az itáliai labdarúgás bölcsőjét északnyugaton, a Genova–Torino–Milánó háromszögben ringatták, hiszen ott alakultak meg az első (ma is létező) nagycsapatok, a Genoa (1893), a Juventus (1897), a Milan (1899), ám 1903-ra már északkeleten is megérett a helyzet a „foot-ball" néven megismert játék népszerűsítésére.

Veronában a Scipione Maffei Gimnázium növendékei hoztak létre egyesületet, amely az alapításnál jelen lévő görögtanár, Corubolo úr javaslatára kapta a Hellas nevet. A klubszíneket viszont a várostól kölcsönözték, így lett a Hellas Verona sárga-kék (gialloblu).

A „hősi időkben" a gárda jobbára a másodosztályban szerepelt, a Serie A-ban 1958-ban bukkant fel először, egyetlen idényre. Aztán a hetvenes évektől rendszeres tagjává vált az élvonalnak, de rendre a táblázat második felében végzett.

A nagy áttörést az 1981–1982-es idény hozta el, amikor Osvaldo Bagnoli, a korábbi kiváló (a Milannal 1957-ben bajnoki címet is szerző) középpályás lett az alakulat mestere. Bagnoli ezt megelőzően zömmel ificsapatoknál, illetve kisebb együtteseknél dolgozott, ám a Veronával bizonyította, hogy nagyszerű szakember.

A B-ligás társasággal azonnal megnyerte a másodosztály küzdelmeit, majd legközelebb újoncként a negyedik helyen végeztek a Serie A-ban, továbbá bejutottak az Olasz Kupa döntőjébe. A következő évad hasonlóan sikeres volt: 6. pozíció a bajnokságban, újabb finálé a Coppa Italiában és debütálás az UEFA-kupában, ahonnan a 2. fordulóban (de veretlenül!) esett ki a Hellas.

Aztán eljött 1984 nyara, amikor két új külföldi érkezett Veronába: Hans-Peter Briegel, az NSZK válogatottjának balhátvédje és Preben Elkjaer-Larsen, a dán nemzeti tizenegy csatára (akit a Real Madrid és a Milan orra elől sikerült elhalászni!). Ők ketten, valamint öt friss olasz válogatott játékos (Fanna, Galderisi, Tricella, De Agostini, Di Gennaro) és Garella kapus alkották a gerincét annak a csapatnak, amely megnyerte az 1984–1985-ös olasz bajnokságot!

Ha Itáliában szóba kerül a Verona akkori diadala, majdnem mindenkinek ugyanaz a három név ugrik be: a mesteré, akinek egyértelműen ez volt pályafutása legnagyobb eredménye, valamint a két légiósé. Pedig Briegelnek arrafelé nem volt valami nagy respektje, ugyanis az 1982-es vb-döntőben Bruno Conti finoman szólva felmosta vele a padlót, Elkjaert viszont mindenki imádta, hiszen ő volt az 1984-es Eb tragikus hőse.

Aztán mindkét – általában letűrt sportszárral játszó – futballistáról hamar kiderült, hogy tökéletesen tud alkalmazkodni az olasz liga légköréhez, Bagnoli irányításával vezéregyéniségeivé váltak a gárdának, és egyaránt jelentős érdemeik voltak a bravúros elsőségben. (Érdekesség, hogy a 11 gólos Galderisi mögött a középpályán szereplő német kilenc, a dán csatár pedig nyolc találattal zárt a házi góllövőlistán.)

A sorozat előtt a szakértők a Platini-féle Juventust, a Rummenigge-féle Intert és a Falcao-féle Romát tartották a nagy esélyesnek, de ott volt még a Napoli az újonnan érkezett Maradonával, az Udinese Zicóval, a Fiorentina Passarellával és (az egy szezon erejéig Európába is belekóstoló) Sócratesszel, a Torino Júniorral és Schachnerrel, a Lazio pedig Michael Laudruppal a soraiban, de még akár az Avellinót is mondhatnánk a karrierje elején a honfitárs Diegóhoz hasonlóan sokra tartott argentin Ramón Díazzal.

Az 1986-ban kezdődő Berlusconi-éráról még csak nem is álmodozó Milant nem véletlenül hagytuk ki: végül ötödik lett ugyan, ám két kiírással korábban még a másodosztályban tengődött a hírhedt 1980-as bundabotrány (Totonero) utóhatásaként – bár a büntetés után hamar feljutott, a klub általános válsága következtében egyből újra vissza is zuhant, s utána kezdhette csak újra az építkezést –, és még ekkor is olyan támadókkal kellett „beérje", mint Virdis vagy az angol Hateley...

Apropó, vesztegetési ügyek. Az olasz bajnokságban azelőtt és azután is az volt a szokás, hogy a játékvezetőket egy erre illetékes bizottság jelölte a mérkőzésekre – az ország labdarúgása néhány éve ismét bele is lépett ugyanabba a folyóba (értsd: botrányba)... –, és egyedül ekkor, 1984–1985-ben próbálkoztak a sorsoláson alapuló bíróküldéssel. Fel is borultak a megszokott erőviszonyok...

A Hellas az első fordulóban 3–1-re megverte a Napolit (ez volt Maradona első olasz bajnokija), majd győzött Ascoliban (3–1), és innen kezdve megszakítás nélkül a táblázat élén állt. Végül négy ponttal megelőzte a Torinót, öttel az Intert, és az itáliai futball történetének negyedik – s a trendeket (az elmúlt húsz évben kicsik és nagyok közé szakadékot ékelő üzletággá alakult a sportág) figyelve valószínűleg utolsó – kiscsapataként (a Casale, a Novese és a Cagliari után) bajnoki címet tudott nyerni.

Az 1985–1986-os idény jutalom gyanánt meghozta a debütálást a BEK-ben (a sárga-kékek a második körben pont kifogták a címvédő Juvét, így búcsúztak az európai kupák első olasz–olasz párharcában), a következő két évtized pedig a Serie A és a Serie B közti ingázás, illetve néhány csőd közeli helyzet jegyében telt. A mélypont, ahogy arról már beszámoltunk, 2007 nyarán jött el, amikor a Spezia elleni osztályozó elvesztésével a harmadosztályban kötöttek ki, ahol 1943 óta nem jártak.

Manapság, ahogy jó nagy közhellyel mondani szokás, újra látszik a fény az alagút végén, a nehezén talán már túl van a Verona. Ideje is volt, mert a dicső múlt tükrében kissé furán hat, hogy 2000 óta, ha az ember azt hallja, veronai labdarúgócsapat, már nem a Hellas, hanem a Chievo neve ugrik be...