Ilyen (volt) a Fradi-szív! Hiteles beszámoló

Az NB I kettővel korábbi kiírását nagy hajrával nyerte meg a Ferencváros, az előzőt pedig már utcahosszal. Az új, 1941–1942-es idény előtti nyáron a Szent István-kupában 7:1-re kiütötte a bajnokságban tavasszal mögötte ezüstérmes Újpestet – a másik nagy riválistól, az ellehetetlenített Hungáriától (MTK-tól) ekkor már második esztendeje nem kellett tartani –, majd az első fordulóban 11:5-re megverte a Kispestet.

Igaz, utóbbi meccs kapcsán rögtön megindult a méltatlankodás, „hogyan kaphattak öt gólt" egy ilyen ellenféltől – aztán az ősz folyamán hat vereséget is összeszedtek, és a félidőben csak a 6. helyen szerénykedtek, hatalmasnak minősülő, nyolcpontos hátránnyal az éllovas mögött. Meg is kongatta a vészharangot a klub, a szurkolók és a sajtó egyaránt.

(Egyébként valódi következmény nélkül, mert a hatból végül tíz kudarc lett, a lemaradás pedig 13 pontra nőtt a végső győztes WMFC Csepelhez képest – az 1944. őszi nem hivatalos bajnokságot nem számítva a Fradi épp egy nyolcéves aranyszünet elején járt ekkoriban...).

A Nemzeti Sport az 1942. január 4-én készülő számában – a téma sokoldalú tálalása jegyében – nem mást faggatott, mint a klub 1904-es születésű, tehát akkoriban 38 esztendős egykori sztárját, Takács II Józsefet. A beszélgetés felelevenítése előtt azonban összefoglaljuk, ki is volt ő.

A „kis Taki", a szintén válogatott Takács I Géza („Mari néni") öt évvel fiatalabb öccse a tempofradi.hu jellemzése szerint „minden idők legkiválóbb magyar csatárainak egyike – pedig csak jobb lábbal tudott lőni és a fejjátéka sem állt arányban az erényeivel.

Nagyszerűen cselezett, kivételes érzékkel foglalkoztatta a szélsőjét. A kapu előtt páratlanul találékonynak, szemfülesnek bizonyult, minden helyzetben feltalálta magát. Ösztönösen jól helyezkedett, szinte megérezte a labda várható útját. Góljainak nagy részét közelről szerezte, de a távoli lövései is veszélyt jelentettek. A legreménytelenebb esetekben is rárajtolt a labdára, mindig számított a védők, illetve a kapus hibájára. Óriási népszerűségét azonban nemcsak képességeinek és góljainak, hanem példás emberi magatartásának, szerénységének is köszönhette."

Takács II már a Vasasban, az amatőrkorszak végén gólkirály volt, és évek óta válogatott (megjárta például az 1924-es olimpiát, de ott nem játszott, így kimaradt az „egyiptomi csapásból"), amikor 1927 nyarán a franciák 13:1-es elveréséből hat góllal vette ki a részét – az ellenfél kapusa utána le is mondta a válogatottságot... Másik nagy címeres mezes meccse 1930-ban a németek elleni mesterhármas volt (3:5). Tíz év alatt összesen 32-szer szerepelt a nemzeti együttesben, és 26 gólt szerzett.

A gallok elleni parádét követően az új szezont már a Ferencvárosban kezdte, ahová a bátyja után ment, majd az idény végén nemcsak magyar bajnoknak és ismét gólkirálynak mondhatta magát, de a KK-t ugyancsak megnyerte a zöld-fehérekkel, miközben tíz találatával a tekintélyes nemzetközi sorozat legjobb mesterlövésze is lett.

Még kétszer volt a Fradival az NB I legjobbja, utoljára a százszázalékosan teljesített 1931–1932-es évadban, amikor személyes legjobbjaként 42 góllal zárt az élen. Az ő hétéves időszakához kötődött a Ferencváros legendás T-betűs csatársora – Táncos, Takács II, Turay, Toldi, Kohut –, amely az elnyert címek mellett a nevezetes dél-amerikai túrán is terjesztette a magyar futball hírét, amikor a világ legjobbjainak tartott Uruguayt is legyőzte Montevideóban.

Ötször végzett az NB I góllövőlistájának élén, és nemegyszer egymaga többször talált be a riválisok hálójába, mint egyes középcsapatok komplettül... 1934-ben, harmincesztendősen fejezte be a profi karrierjét, de kisebb csapatokban még sokáig játszott, aztán alsóbb szinten edzősködött. 1983-ban, az FTC örökös bajnokaként hunyt el Budapesten, ahol született is. Az alábbiakban a hetven évvel ezelőtti NS-riportot olvashatják.

Ott feküdt a gépkocsi alatt. Csak a két lába látszott ki alóla. Nézegettük a két lábat. Nem közönséges lábak azok. Egy kicsit olajosak, „kacsázóra" állnak, de azért királyi lábak. Mert aki az autó alatt fekszik, király volt. Gólkirály.

Most ügyesen „előkígyózik" a kocsi alól. Talpra ugrik. Az olajos arc elmosolyodik, barátságosan fénylő szemek tekintenek ránk. A kis Taki szemei. Takács Jóskáé. Nyújtjuk a kezünket. Nem fogadja el. „Csupa piszok a kezem!" – mondja, és nagy erővel dörzsöli a nadrágjához. Utána mégiscsak kezet szorítunk.

– Tudja-e, Jóska, miért jöttünk?
– Sejtem. Beszélgetni fogun

– Szellemet szeretnénk idézni.

A kis Taki gyanakodva néz ránk, de megnyugtatjuk:

– No, nem kell megijedni. Nem rossz szellemet idézünk. Még csak nem is lepedőben lebegőt. A dicsőséges régi Fradi-szellemre gondolunk.
– Jókor jött, szerkesztő úr. Most éppen van egy szabad félórám. Így délben, tizenkettőtől fél egyig ráérek. Más időpontban talán nem is beszélgethetnénk. Mert bizony a munkám után még pihenésre sincs időm. Tanulok, vizsgára készülök. Különösen sok a rajzolnivalóm.

Itt elhallgat a kis Taki. A tekintetén látszik, hogy a múltban keresgél. Majd csendesen tovább beszél:

– Bizony, az én időmben a Fradiban csak labdarúgás volt. Nem is mertem volna előállni azzal, hogy most nem játszom, mert tanulni szeretnék, vizsgázni akarok. Úgy gondoltam, hogy majd ha már nem lesz szükség a góljaimra. Majd ha kiöregszem.
Amint látja, szerkesztő úr, így is cselekedtem. Különben sem lett volna szívem a formám fénykorában cserbenhagyni a családot. Mert abban az időben a Fradi egy nagy család volt. Vezetők, játékosok egyaránt. Nem volt különbség közöttünk. Nem alkottak külön osztályt a magasabb iskolát végzettek. Az iskolai műveltséget kiegyenlítette közöttünk a sportműveltség.
Ha új játékos jött a Fradi családba, nem az iskolai végzettsége, származása volt a fontos, hanem a sportműveltség. Hogy mit tud. Hogy milyen lelke van. Boldog is volt abban az időben az a futballista, aki a Ferencvárosba kerülhetett.
Emlékszem, hogy izgultam, amikor a szerződésem lejárt. Vajon megújítják-e? Pedig a fénykoromat éltem akkor. Nem is volt akkoriban szerződés-huzavona a Fradiban soha. Örült minden játékos, hogy szerződést kapott és játszhatott...

– Mégpedig a Fradi-szívvel. Emlékszik-e, kedves Jóska, a Fradi-szívre? Mi volt a titka?
– Nem is volt az titok. Hiszen mindenki láthatja. Emlékszem, egy Ferencváros–Somogy mérkőzésen már a harmadik percben megsérültem a fejemen. A bal szemem alaposan bedagadt és állandóan könnyezett. Rettenetesen szédültem, mindent kettőzve láttam. Amikor az öltözőbe vittek, az edzőm megszólalt: „Jóska, tovább kell játszanod, mert az ellenfél vezet." És bepólyált fejjel öt perc múlva újra a pályán voltam. A B-közép zúgott: „Kis Taki! Kis Taki! Kis Taki!" Összeszedtem minden erőmet...

Itt hirtelen abbahagyja a kis Taki a beszédet. Még az olaj alatt is látszott, hogy elpirul.

– Szerkesztő úr, ne higgye, hogy ez volt a Fradi-szív! Nem! Nem az, amit én csináltam, dehogy, dehogy. Hanem ami ezután következett. Mert a csapat minden játékosa a mérkőzés közben, egy alkalmas pillanatban megkérdezte, hogy érzem magam. Még Amsel Náci is – azt hiszem, ő védett akkor – kiszólt a kapuból, hogy vigyázzak az összecsapásokra.
Éreztem azért, hogy nem vagyok teljes harcos. Láttam, hogy a többiek igyekeznek helyettem is dolgozni. Láttam a második félidőben, mennyire akarják, hogy én is rúgjak gólt. Rúgtam is kettőt vagy hármat. Nem emlékszem pontosan. Végül 7:3-ra győztünk.
A következő héten az Admirával játszottunk Bécsben. Egész héten igen rosszul éreztem magam. Rettenetesen szédültem. Nem is akartam vállalni a játékot. Géza bátyám rám szólt: „Nem a fejeddel rúgod a labdát! A lábad pedig jó." Ugyanezt mondta Bukovi Marci is. A többiek is kérték, hogy ne bontsam meg a csapat egységét. Vállaltam, s 5:2-re győztünk. Azt hiszem, én játszottam a leggyengébben. Mégis minden társam úgy ölelgetett a meccs végén, mintha én lettem volna a mérkőzés hőse.

– Ez volt hát a Fradi-szív titka... – vetettük közbe.
– Ez bizony, szerkesztő úr. Abban az időben még nem volt „lovaglóizom"-fájdalom. Nem is tudtuk, mi az. Még ma sem tudom, hol van. Mindenki emlékszik még arra a Ferencváros–Újpest mérkőzésre, amelyet Géza bátyám törött lábbal játszott végig.
Azt is kevesen tudják, hogy Turay Jóska gyomrát, hasát ragtapasszal szorították le, hogy meccs közben ne érezze a gyomorfájdalmát. A zöld-fehér mez eltakarta a foltozást, a közönség nem látta. A szíve hajtotta ilyenkor Suttyót, az pedig ép volt. De helyén is volt akkoriban a szíve minden Fradi-játékosnak...

Elfárad a kis Taki. Megáll a beszéddel, elgondolkodik. Érezzük, hogy a lelke elkalandozott, mint egy rossz kullancs (emberfogó – a szerk.). Talán egy tíz év előtti Ferencváros–Hungária mérkőzésre gondol, amint éppen a kék-fehér védők között kígyózik a kapu felé. Vagy talán valamelyik válogatott találkozó előtt a meggypiros mezt húzza magára... Hosszú másodpercek telnek el. A vállára tesszük a kezünket.

– Nem gondolja, hogy a nevével többre is vihette volna?
– Nem vágytam soha többre, mint amit elértem. Van egy derék, szép feleségem, kacagó gyermekeim. És egy közös házam a Gézával. Még egyre azért vágyom, hogy teljesen megelégedett legyek. Nagyon szeretném, ha a hátralevő vizsgáim sikerülnének.
Tudom, ma már eszesebbek a labdarúgók minden csapatban. Én sohasem használtam ki a sajtó áldásos hatalmát. Azon a címen sohasem kopogtattam egy ajtón sem, hogy én vagyok Takács II, a gólkirály.
Visszatérve a sajtóra, megjegyzem, hogy azért én is örültem, ha dicsérnek. Igen sok sajtóbírálat fekszik a fiókomban. Olyan is akad jó néhány, amelyikben korholnak. Ezekre sem haragudtam soha. Igyekeztem javítani. Válaszolni, künn a pályán. A hálós kapu előtt. A legtöbbször sikerült is...

– Mit szól a mai Ferencvároshoz?
– Érthetetlen előttem az egész. Kiváló, nagy játékos ott mind. Nem tudom, mi van velük. Régen nem láttam őket. Igaz, nagyon elfoglalt vagyok, nem járhatok a mérkőzéseikre. Egy „kis" csapat, a Vasas edzője vagyok. Az ősszel játszottam is, és néha-néha még egy-két gólt is beragasztottam az ellenfelek hálójába.
A meccsek után mindig érdeklődöm a Fradi eredményei után. Bizony az ősszel nem hittem a fülemnek a sok furcsa eredmény hallatán. Sok vasárnap éjjelen, amikor a család már aludt, átszóltam Gézához: „Mit szólsz a Fradihoz?" „Valami baj van ott" – felelte. „Mi baj lehet?" – kérdeztem. Felelni nem tudott egyikünk sem.

Egy nagy csengő megszólal, munkára hívja a kis Takit. Megszorítjuk a kezét. Akkor vesszük észre, hogy a szemeiben könny ül. Meg is indul két csepp. Gördül az olajos arcon. Mielőtt a földre hullana, a kis Taki olajos keze letörli...

– Isten vele, szerkesztő úr! Meglátja, meg fogják találni a Fradiban a bajt!

Megszorítja a kezünket. Most már mosolyog. Egy gyors mozdulattal, „kígyózva" bújik vissza a beteg autó alá. Nem látszik ki, csak a két gólkirályi lába. Közel hatszáz gólt rúgott az a két láb. Egy igazi Fradi-szív pedig ott dobogott a beteg, olajos gépkocsi alatt...

Befejezésül egy Takács II-höz fűződő emlékezetes történet, szintén a tempofradi oldalról. Nagy Béla, a Fradi felejthetetlen krónikása 1975-ben beszélgetett vele, és többek között a – rá egyáltalán nem jellemző – fejes góljairól kérdezte.

„Egyszer engem is »belehajszoltak« egy szokatlan helyzetbe. Köztudott, hogy sportszerű játékos voltam, akit alig figyelmeztettek a pályán. Egy alkalommal mégis kiállítottak. Ugyanis – mit szépítsem a dolgot – a fejelés nem volt az erős oldalam. Egy barátságos mérkőzésen a szépszámú közönség követelni kezdte: »kis Taki, gólt fejelni!«

Jól ment a játék, jó kedvem volt, így elhatároztam, hogy eleget teszek a kérésnek, de sajnos nem kaptam megfelelő beadást. Mit volt mit tennem, ki kellett cseleznem az egész védelmet, elfektettem a kapust, majd megállítottam a labdát a gólvonalon, letérdeltem és befejeltem. A közönségnek nagyon tetszett, a játékvezetőnek viszont kevésbé. Komolytalan játék miatt kiállított. Hát, ezt is kevés gólszerző élhette meg..."

Íme, egy klasszikus sztori egy igazi klasszistól. Csoda-e, hogy a manapság már átalakításra váró, akkor azonban még vadonatúj Üllői úti stadion FTC–Vasas nyitó mérkőzésén (azaz számára stílszerű párosítás mellett) 1974-ben ő végezhette el a kezdőrúgást, azaz – hetvenévesen – a „kis Taki" labdaérintésével indult a futball a híres arénában?